Keresztúry Dezső: Sírvers

Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.
Elszórt
Testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat.
Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.

1943. január. 12. Ezen a napon indított támadást a szovjet a 2. Magyar Hadsereg ellen IV. hadteste ellen Urivnál. A hadsereg létszáma 200 ezer fő. Az időjárás kegyetlen: -40 fokos hideg, így nemcsak a vörös hadsereg, hanem a tél is a magyar hősök ellen van. A fegyverek korszerűtlenek, a ruházat alig melegít valamit, a puskák befagytak, élelem és ivóvíz szinte semmi, csak azt lehet enni amit találnak. Nyers krumpli, csalán gyökere, lóhús, ez van. A bakancsok átáztak, de nincs megállás. Előre csak előre! Szovjet harckocsik hangjától és tüzelésétől hangos a Don. Robbannak a gránátok, aknák, puskaropogásoktól zeng az egész havas táj. A havat vér borítja. Nem orosz, hanem magyar. A magyar vére, ami évszázadokon át egyfolytában folyt a Hazáért, Európáért, Családért. Kíméletlen a harc, itt az a szabály, hogy nincs szabály. A túlélésért kell küzdeni. Ha valaki annyira megsérült, hogy nem lehet rajta segíteni, azt hátrahagyják, fájó szívvel. Mert ha szomorú is, inkább 1, mintsem 150-en... A katonaorvosok szintén nehéz helyzetben vannak: a sérülteket kezelni kell, és akinek nincs súlyos sérülése, azt máris visszaviszik a frontra. Sok sebesült utoljára szeretne feleségétől, családjától, gyermekeiktől elbúcsúzni. Sokaknak e pillanat nem fog eljönni, mert várja őket az örökkévalóság.

1943. január. 17. A 2. Magyar Hadsereg teljesen megsemmisül. Aki túlélte a harcot, egy másik ellenséggel kell szembenéznie: a téllel. Messze van a haza. Rengetegen odavesznek visszatéréskor, mert elviszi őket a hideg, az éhség, szomjúság, és a súlyos betegségek. Vannak olyanok kik szovjet hadifogolytáborokba kerülnek. Szenvedések sokaságát kell elviselniük, már ha el lehet. A szovjet katonák sok foglyot lelőnek, ki tudja miért: barbárságért, bosszúért, vagy csak azért hogy a betegség ne terjedjen annyira, hogy akiknek még van esélyük a túlélésre, azoknak ne kelljen meghalniuk. Voltak olyanok kik megszöktek és úgy tértek haza, Magyarországra. Aki hazatért, az vagy tovább harcolt de már itthon, vagy az összeszedett betegségben elhunyt. 125 ezren vesztek oda a jéghideg pokolban, és több tízezren kerültek fogságba és tűntek el, kiket ma sem találtak meg. Akik hazatértek és ma is élnek, tudják, ha eljön újra az a dátum, újra felelevenedik a múlt: maguk előtt látják halott bajtársaikat, a frontot, és a vérrel borított havas tájat. Mert soha sem felejtenek, hiszen magyarok, magyar hősök, kik sohase feledik el a szenvedést, a pokolt, a vörös rém kíméletlen csapását, az elképesztő hideget, a fegyverek zaját, sebesült bajtársaik haldokló hangjait.

Napjainkban sajnos sokan nem tudják mit is jelent ez a szó: Don-kanyar. A televíziócsatornák nem számolnak be róla, a rádióadások szintén nem, újságok sem, internetes oldalakon ellenben lehet látni. De csak az olyan helyeken ahol nem veszett el a nemzeti öntudat, ahol lemerik az igazságot írni és azt nem félnek kimondani. Szerencsére sok zenekar írt dalt e tragikus eseményről, ez tán némi vigaszt jelent. Gyújtsunk egy gyertyát a hősi halált halt katonák emlékére, kik lehettek vagy apáink, vagy nagyapáink, vagy valamely családtagunk, rokonunk. Mert legalább ennyit megérdemelnek!

Forrás: [link]

Kattints a képre