Tavasz van. Kellemes az idő odakint, és az ablakon kibámulva szinte megszólít: "Kelj már fele, ideje elhagyni a négy falat". Hát kell ennél több? Irány az utca! Egy kellemes séta a lemenő tavaszi napsütésben a parkban, vagy épp lent a parton. Mindenfele a rügyező, egyre zöldebb színben pompázó fák fogadnak, melyet a madarak éneke tesz még kellemesebbé. Szinte elfeledkezel a világról, és csak mész előre, ki tudja hova. Aztán mikor feleszmélsz, körbenézel, és akkor veszed észre, hogy mindenkit a szabadba csábított a telet kitaszító megújulás. A srácok a játszótéren, az idős hölgy a kutyájával, és a padon üldögélő párok szemlélik a lemenő napsugarat. Párok, hmm.. de szép is az. Egy kis időre kiszakadva a világból, csak ők ketten, csak ülnek, élvezik a szabadságot, és boldogok. Ilyenkor belegondol az ember, hogy de jó is volna, ha én is ott ülhetnék valakivel, és semmivel sem törődve élvezhetném a pillanatot..

Aztán visszacsöppenünk a valóságba. Tél van, hideg reggelen állok a megállóban, és várom a buszt, hogy elvigyen a suliba. Felszállva a szokásos tömeg fogad, de szerencsére most is akad egy hely, ahol még megpihenhetek, mielőtt beindul a nap. Elfoglalva a helyem, megpillantom magam előtt azt a párt, amely az előbb még a parkban ücsörgött. Hm.. így még a reggel is szebb lehet.
Aztán csak telik az idő, a busz robog bennem meg kezd megfogalmazódni egy gondolat, ami pár perc múlva már üvöltve törne elő belőlem: Hagyjátok már abba! De nem hagyják..

Egy órán keresztül utaztam, és végig azt kellett bámulnom, hogy egy puszi ide, egy oda, most egy röpke csók, most innen ölellek, most onnan.. na ugye nem volt még elég, akkor újra.. és megint.
Szép dolog a szerelem, de na.. Nem az irigység beszél belőlem, de mindennek megvan a maga helye, és ideje. Lehet szeretni mindenhol egymást, de azért kellene néhány korlát, hogy ezt már nem kellene. Itt nem, ez nem ide való.

Magam részéről a magánéletem azért magánélet, mert nem azt akarom, hogy egy egész busz azt nézze, de úgy látszik, ez nem mindenkinél van így.
Félreértés ne essék, nem vagyok én semmi jónak elrontója, de szerintem van egy határ, ameddig elmehetünk.. tudod, mindent a maga helyén, a maga idejében. Melóból, vagy suliból hazaesve, mikor éhes az ember, maga elé vágja a kaját, aztán lapátol, de ha egy étterembe megyek vacsorázni, hiába vagyok éhes, nem esek neki kézzel lábbal a spagettinek, amit a pincér elém rak. Egyszerűen, mert nem illik.

Részemről egy idő után roppant idegesítővé vált a dolog, lehet, hogy mindez csak engem zavar, nemtudom, de örültem, mikor végre leszálltak a buszról. Ezazz, még van 5 perc, míg leszállok én is!

..és halkan énekel tovább a fülemüle, miközben a tavaszi szél viszi messze, a lemenő nap utolsó sugarait.