Némi zajt hallottam magam mögött a keskeny Magdolna utcában. Tudtam, hogy egyedül vagyok, de abban is biztos voltam, hogy van itt még valaki. Nem is törődtem vele tovább. Mindjárt öt óra, sietnem kell a hivatalba, hogy elintézzem a rokkantnyugdíjam papírjait.
Végre ideértem, de mi a … ?Ez zárva van. Ott álltam egy kopott bemelegítőben a hivatal üveges ablaka előtt, és végignézve a tükörként funkcionáló ablakon, egy kiégett 40-es, borostás, őszes feketés hajú embert látok, aki nélkülöz.
Ezután elindultam a pályaudvar felé.
- Hoppá! Itt egy presszó, de meginnék egy jó fröccsöt.
Mennyi is van nálam? 20…40…50 - á, ebből még vizet sem kapok, meg amúgy is kell másra. A pályaudvarra érve már szinte megcsap a csoportosan kéregető lidércek szaga, az egyik oda is jön, megkérdezi elcsukló hangon:
- Drága uram! Nem lenne egy pár forintja?
- Nincs! - kiáltottam rá, mintha én milliomos lennék! Mit hisznek ezek? Más csak úgy rajzolja a pénzt? Egyszerűen felháborító!
- Ne sajnáld már…Adj neki! - Jött egy hang, majd körbenéztem, de sehol senki.
- Megint te vagy? - kérdeztem.
- Igen én! Azaz te.
- Te? Én? Mi? Mit akarsz már megint?
- Add már neki oda. Mi az a pár forint neked?
- CSITT! Nem!!! Az kell másra!
- Mégis mire?
- Ő, hát tudod arra az izéé… Mi közöd van hozzá? Azt hittem, a gyógyszer végleg kitörölt téged, szállj le rólam! Hagyj békén!
- Zsugori vagy!
- NEMIGAZ! Tűnj el azonnal!

Néma csend. Jó. Végre elment.
Nagyokat lépve nemsoká haza is értem, és első dolgom volt megnézni és ellenőrizni a nappali balszélső sarkában elhelyezkedő fotel aljába elrejtett kis faládát. Kinyitom. Szerencse, még megvannak. Ezt a pár forintot is mellé raktam, amit a kabátom belső zsebében találtam majd átszámoltam, hogy mind megvan-e. Méghogy én zsugori… persze… ha van, az nem azt jelenti, hogy el kell költeni egyből, vagy bármikor is. Én adnék mindenkinek, ha lenne miből, de hát nekem is alig van.
Másnap reggel csöngetnek, bizonyára a postás lesz az. Helyes volt a tippem, hozta a „létemmel” kiérdemelt segélyemet. Boldogan vettem át és közben mondogattam:
- Már vártalak, Kincsem! De már mennyire vártalak!
Elkezdtem számolni és ledöbbentem. Ezek az aljasok! Mi az, hogy csak ennyi? És a többi? Mondták, hogy kevesebb lesz, de ennyivel? Egy magamfajta nélkülöző embernek mi az a 254 151 Ft?
Na, gyorsan el is raktam a kis fadobozkámba és bizonytalanul feküdtem vissza aludni.
- Vajon jól bezártam a ládikát?

Nagyon álmos lehettem, mert másnap hajnalban keltem fel. Csodálkoztam is, mert régen soha nem aludtam még át egy napot. Rendszerint megreggeliztem, egy kis száraz kenyeret, majd megnéztem a ládikámat.
- ÚRISTEN!! HOVA LETT?? MIND ELTŰNT!! MIKOR? HOGYAN?
Fel s alá kezdtem járkálni a 3. emeleti kis 2 szobás garzonomban és nem tudtam rájönni mi történt, amíg aludtam.

Felöltöztem és elindultam a városba. A pályaudvar mellett elhaladva több hajléktalan nézett rám mosolyogva, és szinte már könnyes szemmel kiabálták utánam:
- Köszönöm Uram! Köszönöm!
Ezek mit köszönnek? - gondoltam magamba. Tovább haladva még további 3 éhező jött oda és köszönte meg azt, hogy, na mit? Én is pont erre voltam kíváncsi. Pár lépés után visszamentem és megkérdeztem, hogy mit köszöngetnek ilyen lelkesen.
- Mi az, hogy mit köszöngetünk? Uram. Én még ilyen adakozó embert nem láttam, mint ön.
- Ezt, hogy érti?
- Ne haragudjon meg, de nem értem, mire szeretne kilyukadni.
- Hogy érti ezt, hogy még ilyen adakozó embert nem látott, mint én?
- Nézze, az hogy tegnap idejött és a téren lévő összes hajléktalannak egy marék pénzt adott bármiféle indok vagy szó nélkül.
Elvörösödtem. Ez lehetetlen. NE! Már emlékszem. Ő volt az! Ezt nem hiszem el. Honnan tudta, hol van a kis ládika? Megint előjött! Több mint 4 évem munkáját osztogatta szét.
Nem maradt semmim. Egy árva forintom sem.
Magányomban leültem a Rákóczi téren egy fának dőlve és halkan elkezdtem énekelni. Egy arra járó fiatalember előttem elsietve jobb kezével odadobott nekem egy ötvenforintost.
Hirtelen nem értettem, miből gondolhatta, hogy kéregető vagyok.
- Várjuk csak! - kiáltottam fel.
Felugrottam és az első kirakat ablakába nézve már mindent értettem. Szakadt bemelegítő, hatalmas borosta mely már szakállnak tekinthető, felemás zoknik, papucs és egy rongyos lyukas zöld hátizsák a hátamon.
Hirtelen nem láttam értelmét az életemnek. Visszaültem a fűbe és magamba fordulva elgondolkoztam. Ki vagyok én? A rokkantnyugdíjam csalás, nincs senkim, senkinek nem vagyok senkije! Semmit nem értem el az életben. Nem maradt semmim. Egy könnycsepp hagyta el balszememet, mely végigfolyva az arcomon, megakadt a sűrű drót szakállam szélében.
- Győzött az élet! - felkiáltottam!
Sebesen lefutottam az Erzsébet hídhoz és a futásból nyert lendülettel, levetettem magam a híd széléről, bele a Duna hideg, piszkos, csendes, hullámai közé. A vízbe érve, semmi nem jutott eszembe szánalmas életem egyetlen percéből sem. Az iszapossá sűrűsödő Duna alján csak egy kis vers jutott eszembe, amit véletlenül, 15 évesen olvastam egy kirakatba rakott könyv 4. lapján:

„A habzó Dunába hulló testem,
Mit akartam én Budapesten?
Elhullok, mint egy letépett szirom,
Lehet, hogy utolsó soraimat írom.”

Az utolsó dolog, amit hallottam a víz alatt, az ez volt:
- Én győztem, felettem!