A vágy, mint ösztön
A tekinteted, mint perzselő nap, vakított,
Szinte éreztem, hogy te leszel a vágy,
A pillanat, mint ősi ösztön tanított,
Hisz érintésed puha, érzéki és lágy.
Szerelmem őszinte volt feléd,s igaz!
Mit te éreztél, az keserű semmiség,
Irántam táplált érzelmed, nem vigasz,
Így vár engem, a pusztító messziség.
Néha, a remény sugarát vélem felfedezni,
Azt, mi elvakított engem,
Bízom, hogy azt az utat kell megkeresni,
Mi szólításra, cikázzon, s csengjen!
(Természetesen saját!)