Az új családtag..
Nem sokat haboztam, miután mondta, hogy mindkettő két éves, az utóbbi mellett voksoltam. Mégis csak „két szoba-hall” a Volvo „szoba-konyhájához” képest. Így aztán nyolcadikán már autóztam is Pestre, ezúttal minden cuccommal, beköltözni új „otthonomba”. A kocsi épp szemle után volt, így elvileg sok probléma nem lehetett vele.
Akik vigyázzák utamat.
Várakozással telve nyitottam ki az ajtaját először, mert bár volt már dolgom DAF-fal, nem is eggyel, de állandóra még nem kaptam, így nagyon nem volt mindegy az első benyomás. Nos, ez az autó alig több, mint két éves, „TATA” feliratot visel a homlokán, mert ez az ottani OSC-e volt eredetileg, csak „átszervezték” hozzánk. 300.000 km-t futott ezidáig, első blikkre nincs leharcolva. Körbenéztem kívül-belül, egy röpke fél nap alatt beköltöztem, felvettem újra spaniferrt, hóláncot, meg úgy általában mindent, amit kell, és átvettem a fuvart is. Eszerint a célállomás Melfi, dél-Olaszországban, Bari közelében. Kb. 1500 km, hétfő reggel 8 órai bookkal. Péntek délután volt ekkor… mondjuk, szombaton most mehettem, de akkor is húzósnak ígérkezett. Örültem neki, hogy végre megyek délre kicsit, nagyon kezdett már elegem lenni a hideg, nyúlós-csöpögős őszi időjárásból. Akkor még nem sejtettem, hogy gyakorlatilag napokig esni fog az eső…
Egészen rám esteledett, mikor végül is elindultam, de azért éjjel fél egyig mentem, hogy végül Lopata magasságában álljak le éjszakára, Szlovéniában.
Szombatra hosszú műszakot terveztem, így mindössze a kötelező minimális 9 óra pihenőt vettem ki, és másnap 10 órakor már újra a sztrádán gurultam dél fele.
A komfort
Tempósan, két megállóval végül Ancona mellett zártam a műszakot, meg a hetet is, itt muszáj volt megállnom vasárnapra. Meg aztán a 24 óra pihenőt is ki kell venni, mert később elég problémás lett volna visszapótolni mindet. Innen meg számításaim szerint több, mint 500 km volt vissza, úgy gondoltam, ha éjjel kettőkor elindulok, nem sokkal 8 után a lerakón lehetek. Így is tettem, két órakor nekilódultam a távnak, és forszírozott menetben, egy pihenő közbeiktatásával 8 óra 15 perckor az Auchan raktárközpontja előtt fékeztem a zuhogó esőben.
Mert az eső az egész idő alatt végig szakadt. Vagy ömlött. Vagy zuhogott. De mindig, folyamatosan, megállás nélkül. Ahogy haladtam dél felé, a táj egyre lepukkantabb lett, szutykos házak, kosz, és szemet mindenütt, a parkolókban sokfelé szétrabolt, egykor talán lerobbant autók, összességében nagyon lehangoló látvány volt. Mindehhez a vigasztalanul ömlő eső is, nem sok hiányzott a tömör depresszióhoz. Ha megálltam egy parkolóban, csak néhány percre is, egyből több cigánygyerek termett ott a semmiből, cigarettát, csokit, meg bármi mást lejmolva. Ha nem tudtam volna, hogy Olaszországban vagyok, akár romanista, vagy bármelyik balkáni országot odagondolhattam volna helyette. Magyar kocsival már szinte nem is találkoztam.
Szóval Auchan raktár: bejelentkeztem, elvették a papírokat, és mondtak, hogy majd ha hangszórón hallom, hogy „waberers”, akkor gurulhatok is be az udvarra. Addig csak „warten” a több tucat kint várakozó kocsi között. Ok, gondoltam, én mar itt vagyok, a többi nem rajtam múlik. Elkezdtem filmet nézni, de azért fél füllel a résnyire leeresztett ablakhoz tapadtam, nehogy elszalasszam, mikor hívnak. Megnéztem vagy három filmet is, mire nagy sokára hallom, szólítanak. Ekkorra már bőven leketyegett a pihenőm is, gondoltam, gyorsan leszednek, és mehetek is parkolót keresni éjszakára. Mert arra nem is mertem gondolni, hogy valahol, nem kivilágított parkolóban töltsem az éjszakát. Begurultam hát, rátoltam a számomra kijelölt rámpára, és vártam. Jo sokat vártam, mert pont ebédidő következett. És, mint tudjuk, a taljánoknál jó hosszú az ebédidő, nyilván sok fogásos az ebéd. Pont két órája nem történt már semmi, mikor is éreztem, leengedik a rámpát a kocsira.
Csak aztán utána megint gyanúsan semmi mozgás jött csak át, targonca hang meg semmi. Néha éreztem, mintha mozognának hátul, de alapjában véve nagyon elégedetlen voltam a munkavégzés iramával. Miután az eső változatlanul szakadt, mintha dézsából ontotték volna, nem ugráltam ki, megnézni, mi folyik, illetve inkább nem folyik kint, gondoltam, majd észreveszem, ha végeztek. Végül, fél hatra (!) ürültem le. Az történt ugyan is, hogy a mosógépeket, amit vittem, akkurátusan, egyenként kicsomagolták, még a póton, átnézték, majd egyesével raklapokra rakták őket, és békával, kézzel vitték a raktárba. 207 darab volt belőle a kocsin…
Miután egy órám maradt eddigre mindösszesen a munkaidőből, már csak arra maradt lehetőségem, hogy a közelben levő pályán keressek egy parkolót estére. De még azt is el kellett volna találni, hogy vajon másnap merre lesz a tovább? Miután logikusan úgy gondoltam, hogy ennél lejjebb már csak nem megyek, így orral Nápoly felé álltam meg a mintegy 30 kilométerre levő pihenőben. Meg amekkorát tévedtem! Először is, a navin bejelölt benzinkút ugyan ott volt, ahol az jelölte, de engem úgy navigált oda, hogy a pálya mellé érkeztem, egy szerviz-útra, ami alig volt szélesebb, mint az autó. Ott volt a kút tőlem 5 méterre, de egy vaskos kerítés, meg egy méretes árok választott el tőle. Csak néztem, mint annak a bizonyos bálámnak a szamara,(mai napig nem tudom, mit jelenthet ez a közmondás…) a munkaidőm negyed óra múlva letelt, és fogalmam sem volt róla, hogyan kerülök a kerítés másik oldalára. Volt egy forgókapu, amin át tudtam menni, bementem a kútra, és eltáncoltam nekik, hogy én itt vagyok, a kocsi meg ott, (mutattam kifele a kocsihoz) és marhára szeretném, ha az is ezen az oldalon lehetne. Abban reménykedtem, hogy van kulcsuk ahhoz a lakathoz, ami egy kaput zárt le karnyi vastag lánccal a kocsitól néhány méterre, és azon elvileg be tudtam volna hajtani a parkoló területére.
A két derék talján először csak nézett bambán, hogy mi a fenét is akarhatok, majd mikor meglátták a kocsit a kerítés túloldalán, leplezetlenül kinevettek. Baromira tetszett nekik, amit láttak. Amúgy a nyomokból ítélve, nem én lehettem az első tudatlan, aki odavetődött. Nagy sokára felfogták, hogy a lakatkulcs után érdeklődöm erősen, és elmagyarázták, hogy az biza az autópálya-kezelőknél van, és ők csak másnap jönnek. Puff! Megfordulni esélytelen volt, az eső ömlött, a munkaidőm ekkorra már lejárt, már épp azon kezdtem agyalni, hogy ott alszom, ahol vagyok, végül is majdnem a parkoló, wc, meg minden van, és másnap majd csak „kiszabadítanak”. Ám ekkor az egyik kutas élénken mutogatni meg magyarázni kezdett, miszerint, ha azon az úton ahol állok, egy bő kilométert továbbmegyek, akkor meg tudok fordulni, és visszafele, erre, meg arra kanyarogva a zergebaszta keskeny úton, akkor kb 15 kilométerrel odébb elérek egy felhajtót, ahol fel tudok jönni a pályára. Lesz, ami lesz alapon, elindultam hát, és valóban, nem is egy kilométerrel odébb meg tudtam fordulni. Innen már csak mintegy 30-35 kilométert kellett autóznom, hogy bő háromnegyed órával később ugyan ott legyek, ahonnan indultam, csak most már a kerítés jó oldalán.
Végül, a munkaidőt ugyan majdnem egy órával túllépve, de immár biztonságban befejeztem a napomat.
Babos csirkeszárny
Másnap valamikor tíz óra tájban hív a főnököm, és mondja, induljak el Bari fele, majd küldi a pontos címet. Fasza! Pont az ellenkező oldalon álltam. Navi beüzemel, ami szerint tovább 35 kilométert, a következő léjáróig, ott visszafordulni, és úgy Bari. Nem is akartam kiszámolni, mennyi plusz km. Eredetileg Melfitol talán 50 volt. Én az ellenkező irányban álltam, Melfitol olyan 30 körül.
Ehhez még a visszafordító, inkább nem is számolom. Ráírtam a zsugára, hogy parkolóban az ellenkező oldalon álltam, és emiatt plusz km, azt számolják ki. 50 % volt az esélyem, hogy eltaláljam, ezúttal nem jött be. Szóval Bari, időközben a címet is megkaptam, egy Schenkel raktárban kell felvennem a szállítmányt, írd és mondd, kemény 198 kg súlyban.
Ez is nyilván megérte valakinek… Közben megkaptam a továbbiakat is, innen Manfredonia, (én utóbb csak Manfréd falvának neveztem el) egy IBS nevű cég, és innen 4 lerakó, három Német, egy Holland. A vége Hamburg alatt. Szép kanyar, összességében 3000 km körül. Útvonal: Brenner-Kufstein, első lerakó az első felrakó, a 198 kg, mint utóbb kiderült, szivacs, kartondobozokban. Ez volt a pót elejében.
A rakomány többi része targonca akkumulátor, csomagolva, raklapon, 15 tonna összsúlyban. Amikor a Manfredoniai címet bepötyögtem a naviba, még nem sejtettem, azzal is mekkorát fogok szívni. Ugyan nagyon örültem, mikor látszólag minden klappolt, az irányítószám alapján simán megvolt a hely, utca, minden. Csakhogy a helyszínen derült ki, hogy annyira mégsem. Itt is volt vagy 30 km differencia. Amikor a GPS szerint a célnál voltam, akkor gyakorlatilag sehol sem voltam. Néhány romos házon kívül, az égvilágon semmi nem volt ott, ahol elvileg rakodnom kellett volna.
Szerencsére az úton dolgozott egy brigád, éppen kátyúztak, és őket próbáltam meginterjúvolni, ami abból állt, hogy egy papírra kimásoltam a rendelkezésemre álló információkat, majd az orruk alá dugtam. Jól megértettük egymást, mert szerintem még olaszul sem tudtak, egyikük valamit németül, de azt meg én nem értettem, az angol meg szóba sem került. Szerencsére az egyikük megkérdezte:-gavarit pa ruszki?
Megörültem, mert ezen a nyelven elég jól elboldogulok még a mai napig, ám korai volt örömöm, mert a heves „da, ja znaju”-ra csak annyit mondott, o nagyon „malenkij”, és ezzel gyakorlatilag ki is merült orosz tudása. Így csak az aktivitizes maradt, de azért a végén sikerült megérteni, hogy a cég, ami elvileg ott volt, az hol van. Mint írtam vagy 30 kilométerrel odébb, egy bazi nagy ipari park közepén, a tengerparton, meg mondták is, hogy nagyon kell figyelni, mert nincs kiírva sehol, csak a helyszínen. Ezen már annyira meg sem lepődtem… újra elindultam hát, és valóban, amerre magyarázták, meg is találtam a céget. Innen már simán ment minden, nyitottam a kocsi oldalát, és gyakorlatilag másfél óra alatt már meg is voltam a rakodással.A papírmunka, meg a rakatok lespanizása tovább tartott, mint a pakolás maga. Ezután újra matekoznom kellett. A végcél 3000 km-el odébb volt, ez tiszta sor. Az is az volt, hogy ahogy a fuvar lejött, miszerint csütörtökön és pénteken kell lerakni két-két helyen, az is tarthatatlan. Ehhez minden nap 700 kilométereket kellett volna mennem, és akkor meg nem számoltam a rakodással, plusz a Kufsteini tankolással.
Így úgy döntöttem, megyek, ahogy tudok. A Brenner majdnem egy ezres volt, tehát az már eleve másfél műszak, onnan egy jó százas az osztrák pálya, majd tankolás, onnan 250 az első lerakó a határ mellett Németben. Ez élből két műszak, és csak az első lerakóval vagyok meg. Így is lett, az első lerakót, Nesselwang-ot 14,-én csütörtökön este hétkor értem el. Ekkorra több, mint 1300 kilométert daráltam le. Előtte meg Kufsteinben tankoltam, 903 liter gazolajat, és 33 liter AdBlue-t nyeltek el a tartályok.
Természetesen a lerakón eddigre már senki nem volt, de meg tudtam állni éjszakára a raktár előtt, így reggel nulláról kezdhettem itt is. Azért egy kevés izgalom itt is akadt, mert át kellett a városkán menni, hogy a célhoz érjek, és a varos közepén volt egy 3,8-as aluljáró, amit sehogy sem lehetett megkerülni. Szerencsére átfértem alatta, igaz, centiről centire engedtem csak be a kocsit alá, kétszer is kiszálltam közben, de simán átment alatta a szerelvény.
Másnap korán reggel, már hat után világosságot láttam bent, így fogtam a CMR-t, és bekopogtam. Két barátságos fazon volt bent, még kávéval is megkínáltak, (német hosszú lötty…) és fél óra alatt lekapkodták a cuccot.
Papir munka, és tűz tovább. Második lerakó Moosburg, 200 kilométerre innen, HEINZ GMBH. Elektromos targoncákat gyártanak, vagy szerelnek össze, ezt nem tudom pontosan. A rakomány nagyobbik felétől itt szabadultam meg, eztán csak hat csomag maradt a póton, összesen talán 5 tonna összsúlyban.
Itt is gyorsan végeztem, de ekkorra közel a fél műszakom is elfogyott. Innen nagyot kell ugrani, a következő állomás a hollandiai Almelo lesz, innen, hol most állok, még jó 350 kilométerre. Idáig jöttem pénteken, majdnem 9 óra vezetéssel, 619 kilométert haladtam. Több is lehetett volna, de Nürnberg előtt egy termetes, mintegy 40 kilométeres stauba botlottam, amit jó másfél óra alatt sikerült leküzdeni.
Az ok ezúttal is a szokásos volt: a másik oldalon felborult egy talán üveget szállító kamion, és a derek svábok ezen megálltak ezen az oldalon csodálkozni. Én nem tudom, de az ilyen csodálkozó vadmarhákat büntetném, az hétszentség! Vagy átzavarnám a másik oldalra, aztán ácsorogjon ott! Ahogy elnéztem, a két oldalon összesen vagy 100 kilométeren torlódtak fel a járművek, a kétszer 3-4 sávos pályán!
Most úgy tűnik, végre megint utolértem magam, tervek szerint éjjel kettőkor indulok tovább. A felrakó címet is már megkaptam időközben, negyedik lerakómtól, Luneberg-tól pár kilométerre lesz, Beckedorf-ban. Hogy onnan hova, meg mit, azt nem tudom még, csak remélni merem, hogy hazafelé. Van pár apró gond a kocsival, amit jeleztem főnökeimnek, és ígéretet kaptam rá, hogy hazafordítanak, és otthon megnézethetem.
Úgy legyen!
Addig is búcsúzom : Szép napot otthoniak, viszlát Magyarország!
