Sziasztok, Dóri vagyok.. már több mint másfél éve annak, hogy édesapám elengedte a kezemet, és utamra indultam tétován, esetlenül , és meg kell mondjam hihetetlen rémülten . Vegyes érzések kavarognak bennem olvasva a hozzászólásokat. Nem akarok senkit sem bántani, vagy tiszteletlen lenni, de úgy gondolom az okos gondolatok ellenére nekem , magamnak kellett megküzdenem a szembejövő problémákkal. Sokan álltak, és állnak most is mellettem, de ez az én belső háborúm volt. Az első, de sajnons nem az utolsó.

Ám annak ellenére hogy apukám nem védhetett tovább a felnőtté válástól, semmiképpen nem hagyott felkészületlenül. Először is, megtanított arra, - és talán ez a legfontosabb dolog- hogy merj remélni, hinni, és álmodni… sose félj magadat adni a világnak, és harcolj azért ami fontos neked.. és nem számít hányszor buksz arca, próbáld ujra és ujra, amig el nem éred a célodat.

Furcsa érzés ezeket a sorokat írni, ezernyi gondolatomat írnám ki magamból, de azt hiszem ettől megkíméllek titeket. Dani (text- boy) barátságááért mindig hálás leszek, talán ő segített a legtöbbet azon, hogy „továbbléphessek”. Persze apa hiánya mindig ott fog bennem motoszkálni, de örülök, hogy ha nem is olyan hosszú ideig mint én szerettem volna, de csodálatos édesapám lehetett.

Most 16 éves vagyok, és pár fájdalmas eseményen már keresztül estem, de úgy gondolom, és tanácsolom is mindenkinek, hogy ha össze is tört a szívetek, bárki, és bármi által is tört össze, sose féljetek azt kitárni a világ számára, és lássátok meg másokban a szépet..
Ne haragudjatok ha ezekkel a gondolatokkal untattalak titeket…de remélem a legtöbben ebből rájönnek hogy a gödör legmélyéről is van kiút!

Dóri