Azt hitted ismered. Azt hitted, hogy ő az a tipikus girnyó srác abból a fiúbandából, akiből aztán majd egy dagadt, magányos, elvonóról-elvonóra járó ürge lesz. És igazad volt! Vagyis nem, mert ma este olyan oldalát láthatod, amire sosem gondoltál, pedig születése óta egy ritmust dobog a szíve: a swing-ét...

Nem egy vidéki művház színpadképe...

Na jó, elismerem, egy kicsit nyálasra sikerült Rupert Everett bevezetője, de egyébként teljesen igaz. Sosem voltam Take That rajongó, de még én is emlékszem rájuk, főleg a Babe c. szám kapcsán, s az az egy biztos, hogy egyikőjükből sem néztem volna ki egy ilyen produkciót. Így aztán erős kétségek közepette álltam neki ennek a DVD-nek, nem csak RW miatt, hanem azért is, mert az egyik kedvenc stílusomról volt szó. A swing művelése elég nehéz feladat, mind zenészként, mind énekesként, pedig elsőre egyáltalán nem tűnik annak, dallamos, fülbemászó jellege miatt.

Be kell valljam, az első képek alatt erősen fogtam a fejem, nem kicsit arc a srác, hogy finoman fogalmazzak. Szerencsére a Royal Albert Hall fantasztikus látványa visszatartott az Eject gomb használatától, aztán megszólalt a zenekar is, aminek hallatán megszületett bennem az elhatározás, hogy ezt akkor is végignézem, ha az énekes vacak lesz.

A színpadról körülnézve sem hányja el magát az ember...

Have You Met Ms. Jones? Sajnos nem, de ez a csávó tud énekelni! Könnyed, magabiztos, ahogy azt a swing megköveteli. Na de azért ne ragadtassuk el magunkat, erősen szuggeráltam a képernyőt, lesve minden szájmozgást, kizárt, hogy ne playback legyen. Ám közben túlvoltam már a Mack the Knife-on, a Straighten Up and Flight Right-on is, de csak nem sikerült lebuktatni, bele kellett törődnöm, hogy bizony, ez élőben megy. Mire észbekaptam, már a Well Did You Evah szólt, Jon Lovitz közreműködésével.

Egy felejthető szőke után azonban jött az a trió, ami végleg két vállra fektetett: a One For My Baby, a Mr. Bojangles és az I Will Talk and Hollywood Will Listen, ebben a sorrendben. Meg kell adni, jól építették fel a koncertet, szép lassan elfelejtesz minden előítéletet, nem érdekel, hogy homo vagy nem homo, csak élvezed a műsort. Így aztán már abszolút befogadó voltam én is, és áhítattal hallgattam a duettet Mr. Francis Albert, alias Frank Sinatra-val. Egy nagyon fontos dolog derült ki az It Was a Very Good Year alatt, mégpedig az, hogy akármekkora sztár is az ifjú, akármennyire is duplaajtós az arca, komoly alázattal viseltetik a zene iránt: a 35. évre - a technika segítségével - már Sinatra emlékezik vissza.

Felnőtt a feladathoz...

Abszolút egyetértően fújjogtam a közönséggel együtt, mikor kiderült, hogy az utolsó szám következik. A My Way az a dal, amit nagyon sok embernek soha nem szabadott volna elénekelni, de hát sláger lett, nem tudják kihagyni. Ebben az esetben azonban úgy érzem, teljesen helyénvaló volt záróakkordnak. Nem giccses, sőt, teljesen hitelesen hangzik a szájából, még az elcsukló hangot és a szeme sarkába toluló könnycseppeket is elnéztem neki. Le vannak tojva a sikítozó nőcik, én is állva tapsoltam volna neki, miután büszkén kiszólt az anyukájának: Anyu! A Te fiad énekelt!

Robbie Williams - Live at the Albert (One night with Robbie Williams)
2001. Október 10.

01 Intro
02 Have You Met Ms. Jones?
03 Mack The Knife
04 Straighten Up And Flight Right
05 Let's Face The Music And Dance
06 Well Did You Evah
07 The Lady Is A Tramp
08 Things
09 One For My Baby
10 Mr. Bojangles
11 I Will Talk And Hollywood Will Listen
12 Do Nothing' Till You Hear From Me
13 Beyond The Sea
14 Me And My Shadow
15 Ain't That A Kick In The Head
16 It Was A Very Good Year
17 My Way