Ha egy jazz-zenészre gondolunk, legyen az akár énekes, zongorista, bőgős, gitáros, legtöbbünk fejében ápolatlan, nagyon elmélyült, kicsit elborult tekintetű fazonok jelennek meg. Persze vannak kivételek, mint Diana Krall, róla inkább a távolba meredő tekintet ugrik be, vagy mint Norah Jones, aki szenvtelen arccal bűvöl el bennünket. De ők egyébként is a populárisabb oldalt képviselik, nem a keményvonalas, agyonszűkített-bővített, diszharmóniákkal teletűzdelt jazz-t. Ez a két-három előadási mód nagyjából meg is határozza azt, hogy kikhez jut el ez a stílus. De mi van azokkal akiknek nem jön be a punnyadás, hiába kedvelik alapvetően magát a zenét? Pontosan nekik lehet megoldás Jamie Cullum.
Amikor a kezembe nyomták a Live at Blenheim Palace c. DVD-jét, eléggé meglepődtem, egyrészt mert az illető Guns'N Roses-on és Kárpátián nevelkedett, másrészt azt találta kérni, hogy vigyek neki sok-sok jazz zenét. Mondanom sem kell, igen kíváncsi lettem, vajon mit tudhat ez a fiú, mivel hozta így lázba ezt a leányzót. Igazából a vetkőzésen kívül semmi ötletem nem volt, így nem tehettem mást, az első adandó alkalommal nekiveselkedtem, 5.1 beizzít, lássuk. Éppen vaníliás tejberizst majszoltam, de rögtön az első percben megállt félúton a kezemben a kanál, ugyanis az ifjú azzal kezdte első számát, hogy belerúgott a zongorába. Nem egy szokványos megközelítése a műfajnak, gondoltam, pár másodperc múltán tudati szinten is visszazökkentem annyira a valóságba, hogy bevégezzem a kanálban leledző rizs sorsát - sikertelenül. Ha kép nélkül, csak hallgattam volna a koncertet, nem biztos, hogy elsőre feltűnik miket művel a művész úr a hangszerrel, de így képpel a látvány sokkoló volt. Ütötte-vágta, rúgta, ráállt, ráugrott, amit csak ember el tud képzelni. Természetesen mindezt úgy, hogy közben tökéletesen passzolt a muzsikába, nem öncélú rombolás volt ez, de azért meglehetősen szokatlan színpadképet nyújtott.
Beindult a show, néha mutatták a nézőteret és megelégedéssel nyugtáztam, hogy nem csak nekem lenne szükségem egy jókora adag repülősóra. Pár szám után pont amikor már kezdtem kíváncsi lenni, hogy nyugalmi állapotban vajon mire képes a zongorával, remek időzítéssel váltott is, következett a What a difference a day make. Nem sűrűn hallottam zongorát ilyen finoman, lágyan megszólalni, s a pár pillanattal előbb még vadlóként dübörgő hangszerből kezesbárány lett. Sokarcúságát bizonyítandó, a következő számnál gitárt fogott, ami nem kevésbé profin szólalt meg kezében, ezzel engem végleg meggyőzve. A közel két órás koncertet egy szuszra végignéztem, feldolgozások és saját számok váltották egymást, de bármi is szólt éppen, a képernyőn keresztül is átjött az a hihetetlen energia, amivel belevetette magát az előadásba. Biztos vagyok benne, hogy egy-két kékharisnyát úgy kellett összekaparni a földről, de megérdemlik, miért nem nézték meg előre youtube-on, mi vár rájuk.
