Hát az úgy történt, hogy lányom már harmadszorra veszítette el az iratait, s lásd a kis szerencsés lökött tyúkot, kétszer megtalálták. Igen egyszer a márkás szütyője bánta, másodszor a bérlete.
Most legutóbb tavasz tájékán történt, hogy a városba ment randizni, ilyenkor megbeszéljük, hogy az "uccsó" busszal jön haza, semmi telefonálgatás, hogy "jaj lekéstem" meg ilyesmi, hogy "hadd maradjak még egy kicsit"stb.
Próbálom meggyőzni, hogy felejtsük már el ezeket a dolgokat, veszélyes világban élünk,
egy lány ne mászkáljon egyedül haza./mivel a fiúja vidéki/
Aztán persze megint szól a telefon, hogy menjek be érte, mert kirántotta a zsebéből az iratait a Szliven tájékán, már visszamentek keresni, nem találták, a barátja elment a vonattal, aztán Ő még mindig kereste, stb.
Már nagyon uncsi volt, de mivel az apja aludt, akivel mindig közelharcot vívok, hogy már megint elmentek csavarogni? mikor jön haza? biztos, hogy időben jön? stb., szóval nem akartam szólni neki, márcsak azért sem, mert ha megtudja,hogy megint elhagyta az iratait, akkor nagyon-nagyon dühös lesz /különben kenyérre lehet kenni vaj helyett!/
Mivel jómagam pedig elszopogattam egy pohárka vörösbort, úgy gondoltam, hogy a jogsit nem teszem kockára, mert nap-mint nap kocsival kell járnom.
Hát kicsit kiosztottam, hogy ha nem tud vigyázni rá, akkor majd sétál! - Megtanulja, hogy vigyázzon a dolgaira!
Szerencsére épségben hazaért, kicsike kis éjszakai fejmosás, legszívesebben fellógattam volna, - de a kenderkötéllel történő akasztás függőséget okozhat! - ezért nem próbálkoztam meg vele.
Másnap persze az apja is tudomást szerzett róla, olyanok vagyunk mint egy nagy olasz család, a nagy stimmel is, csak az olasz nem.
A négyből csak három gyerek volt itthon, vasárnap lévén ebédelni készültünk, szerencsésen
felimádkoztam a kicsi fiamat /9 éves/ a játszótérről, nagyon nehéz a csapatot összehozni, bármi legyen a tét!
Már-már majdnem leültem, amikor szól a kaputelefon.
Fiamat eligazítva, hogy a kis barátai ne zavarjanak ebédidőben, de közben a gombot megnyomva beengedtem az ajtón a csengetőt, és mivel a földszinten lakunk, már nyitottam is az ajtót, hogy - édes fiam....- amikor egy nagydarab hajléktalan áll az ajtóban és megkérdezi:
Itt lakik H....Zs....? - Zavaromban, csak kiabáltam, hogy Zs..., gyere mert keresnek!
Természetesen a kezében ott lapult a lányom irattartója, benne az összes irattal.
Mivel a nagy pénzen kívül csak egy ötszázas volt a pénztárcámban, a kezébe nyomtam, köszönetet rebegve.
Megköszönte, hátat fordított és eltünt.... Mire felócsudtunk, hogy de hülyék vagyunk,hát ebédre meghívhattuk volna, már nem volt sehol.
Szégyelltem magam, hogy ötszáz forinttal szúrtam ki a szemét, persze ez Neki nagy pénz szerintem, de azóta is nyitott szemmel járok az utcán, mert megismerném és kicsit segítenék neki amiben tudok.
Hát vannak még rendes emberek, közöttük is, úgyhogy ne általánosítsunk, ne ítéljünk kinézet alapján!