A Krónikás

Furcsa társra lelt Thomas a mutánsok közt. Bár mindig is tartott tőlük és gyanakodva figyelte őket, mégis valami szokatlan kötődést érzett a vékonyka ifjú irányába. Kicsit olyan volt, mintha a fogadott fia lenne ez a kis kék szemű, kíváncsi flegmaság. Néhány száz évvel ezelőtt, mikor az emberek tömegesen keltek útra, hogy megismerjék a világot, elkezdett templomba járni. Jacob beszédeit hallgatta. Igen. Jacob a miséken, igazi hangos szóval beszélt. Tom, pedig miután százezer éve nem hallott emberi szót különösen élvezte barátja celebrálását. Egyik ilyen alkalommal ült mellé a fiatal mutáns. Nem tulajdonított ennek jelentőséget, még nem megérezte elméjén a fiú óvatos érintését. Ránézett és megnyitotta egy kicsit tudatát, hogy kommunikálni tudjanak és ekkor döbbent meg Tom. A mutáns tengernyi kérdése szökőárként söpört végig agyán, szinte letaglózta a tudásvágy ilyen szintű megnyilvánulása. Így ismerkedtek össze és mivel Thomasnak imponált ez a példa nélküli tudásszomj, időről-időre, egyre többet találkoztak és mind hosszabban „beszélgettek”. Ám bármennyire is közel kerültek egymáshoz, sohasem engedték feltárulni egymásnak a legbelsőbb énjüket. A teljes bizalom csak a világ dolgainak a határáig ért. Elméjük mélyén viszont sokkal másabb, távolibb dolgok léteztek és egyikük sem árulta volna el a másiknak a saját belső érzéseit, félelmeit. Nem is várták el egymástól. Megelégedtek azzal, amit megkaphattak. Akár a kölcsönös tisztelet példái is lehettek volna.
A hónapok teltével Thomas ráébredt, hogy még a nevét sem tudja új barátjának, fogadott fiának. Meglepődött magán ugyan, de nem szégyenkezett ezért. Bizonyára nem volt fontos a kapcsolatukhoz, hogy tudja a mutáns nevét.

A nevek is átalakultak az eónok alatt. A kommunikáció alapja és eszköze az emberi agy lett, ezáltal az egykori nevek szimbólumokká, kifejezésekké vagy jelzőkké váltak. Az általunk ismert nevek egy-két kivétellel, maradéktalanul eltűntek. Általában szabadon választotta meg mindenki a saját nevét, de előfordult, hogy egy-egy helyzet vagy foglalkozás egyértelműen meghatározta az adott személy nevét. Tehát Thomasban felötlött a kérdés, és a világot befedő elméjének finom szövetével, megérintette a számára még névtelen fiút:

~ Még a neved sem tudom és ha nem ismernélek talán szégyellném magam. Mond hát, mi a neved?
~ No lám! –érkezett az élcektől nem éppen mentes válasz- figyelmet fordítasz az általad megvetett nép egyik képviselőjére? Tudd meg hát! Nincs még nevem. Nem tudtam ez idáig eldönteni, hogy mi lenne az, ami egyetlen szóban elmondaná az én lényegemet. Segítenél nekem? –kérte meg az Őrzőt és nyoma sem volt már benne gúnynak, cinizmusnak. Most őszinte volt.
~ Meglepetést okoztál fiatal barátom. Nem tudom, hogy miként segítsek.
~ Csak beszélj rólam! Mondd el, milyennek ismersz, hogy milyen vagyok.
~ Milyen vagy? Olyannak ismertelek meg, akit nem érdekel a jövő. A jelent viszont aprólékos gonddal tanulmányozod és mindig a múlt van kérdéseid, vizsgálataid középpontjában. Minden érdekel, ami csak egy kicsit is összefügg az emberiséggel és annak történelmével. Szerintem ez vagy te. –foglalta össze röviden Thomas a tapasztalatait.
~ Teljes mértékben igazad van. Ez az én sorsom. Nekem kell összegyűjtenem és megőriznem az emberiség történelmét, hogy majd egyszer elmesélhessem. Elmeséljem mindazt, amit cselekedtetek. Egy olyan korban mikor már nem létezik majd az emberiség. Én fogom hirdetni a ti dicsőségetek. Adj nekem nevet, hogy méltó lehessek hozzád.
~ Megijesztesz fiam –vált komorrá az őrző. -Most értettem meg a te lényed és lényeged. Te leszel az emberiség krónikása. Legyen a neved: Krónikás!

Most vált nyilvánvalóvá Thomas számára, amit mindig is sejtett: a mutánsok gyakran bepillanthatnak a jövőbe. És áldotta az emberi elme tudatlanságát. Jobb volt ez így.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!