Hirdetés

2019. október 23., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Az abortuszról lélektani józansággal

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Ez mindig egy nagyon érzékeny, és sokat vitatott kérdés. Nagyon nehéz kihagyni belőle...

[ ÚJ TESZT ]

Ez mindig egy nagyon érzékeny, és sokat vitatott kérdés. Nagyon nehéz kihagyni belőle mind a személyes viszonyulást, mind a tapasztalatokat. Ugyanakkor pro- és kontra bármit említünk a kérdést illetően, egészen biztosan tömegek sorakoznak fel mind ellene, mind mellette.
Ezzel az írással nem szeretném, ha ilyen ellentmondó vélemények ütköztetése alakulna ki! Nagyon kérek minden kedves Olvasót, hogy a címhez mérten, józanul álljon hozzá a véleményformáláshoz is! Ellenkező esetben zároltatást kérek majd a témának. Remélem, ezzel olyan gondolkodási utat tudok megindítani, amely eloszlatja a tudatlanságot és az előítéleteket a témát illetően!

Kiegészítés az előszóhoz:
A kialakult beszélgetés során felvetődött pár kérdés. Az ezekhez kapcsolódó gondolatokat a kapcsolati helyzetekben megjelenő problémákról itt, ill.a pszichológusi hitvallásomról itt lehet olvasni.
Vladi Olvtársunk pedig szükségesnek tartotta, hogy pár egyéb gondolatot is hozzácsatoljunk az íráshoz. Ehhez Ő maga írt pár sort. Mindezt a szöveg végén találjátok meg.

Pár kapcsolódó cikk:
Magzati létről.
Anyák és lányaik.

Jó olvasást mindenkinek!

Hirdetés

Pár lényeges dolog a magzatról

A magzat valójában az első 2 hétben pete, a 8. hét végéig embryo, és a 9. héttől az emberalakúság kialakulásától magzat. A negyedik hónap végére alakul ki a csontváz és az izomzat, ekkor mozdul meg. Az idegrendszeri fejlődése születés után is tart.
A pszichológiai létezés, a személyiség fejlődésének növekedése is az „anyával kezdődik”. Az anya-gyermek viszony a prototípusa minden olyan kapcsolatnak, kapcsolódásnak, amelyet a világban bármely más létezővel (a fizikai tárgyaktól az embereken át az eszmékig és absztrakciókig /pl. Isten/ bezárólag) létesítünk. Egy újszülött tudatában a születése pillanatában nem létezik az az élmény, hogy „én”. A tudatában csak a „Létezek” élménye van jelen. Észlel, hall, vannak érzelmi reakció, melyek kezdetben reflexesek, genetikai kódolással bírnak, ill. nyomokban felfedezhető bennük már egyszerű méhen belüli (intrauterin) tanulási folyamat is, de annak nincsenek tudatában, hogy mindezt „ők” érzik, „ők” gondolják. Nem fogják fel, hogy ők „különbözőek”, és „mások”, mint a maguk körül észlelt dolgok, nem pedig „egy”-ek mindazzal. A különbözőségről, a különállóságról nincs tapasztalatuk, így nem is igen lehetnek tudatában mindennek. Magzatként az egység élményét alkotó közeg az anya méhéből, a testének miliőjéből, és az azon keresztül a világból átszűrődő ingerekből áll. Születés után elveszítjük ezt a védő-szűrő burkot, és egy az egyben telibe kapjuk a világot, amely ugyanakkor a különbözőséget, a különállóságot erőltetni. Az első 3 év során fokozatosan megtanuljuk, hogy a világ nem egyenlő velünk, mi elhatárolódunk tőle, és sok más benne lévő dolog is elhatárolódik a másiktól. Megtanuljuk, tapasztalatot szerzünk arról, hogy ezeknek az elhatárolt különbözőségeknek van nevük, vannak jelöléseik, nekünk is van nevünk, ezzel kijelöljük és elkülönítjük a világtól azt, amit mi magunk jelentünk, majd megszületik ebben a tanulási helyzetben az éntudat, az önmagára reagáló éntudat (ego), és a beszéddel az önmagát prezentálni képes éntudat is (narratív én). A létezés („vagyok”) élményéből így születik meg az „én vagyok”, „xy vagyok”, és „ilyen-olyan vagyok” során a sok-sok elkülönült „én”, ami valahol mind-mind a „Létezek”-hez tartozik. Még az is, amiről a környezetem azt tanítja, hogy nem volna tanácsos, helyes, és illendő, hogy hozzám tartozzon. Pl. hogy „abortuszom volt”.

Út a döntésig

Pszichológusként én két dolgot tartok nagyon fontosnak: egy ilyen döntés során elsődlegesen a gravidát (terhes nőt) kell támogatni, az ő érdekeit számba venni. Emberjogi, filozófiai, vallási megfontolások ilyen helyzetben többnyire irrelevánsok, többek között azért, mert jelenleg a gravida van itt és most, ő rendelkezik érzésekkel, gondolatokkal, és elsődlegesen az ő életéről és további sorsáról kell döntést hozni. Tévedés azt hinni, hogy itt egy magzat életéről, egy most még nem létező ember életéről hozunk döntést. Ezért minden olyan dolog, ami egy döntés során az ember érzelmeit igyekszik befolyásolni, manipulálni, szinte érzelmi zsarolás szintjén, az többet árt, mint amit segít. Ebből fakadóan a második nagyon fontos dolog, hogy az abortuszról hozott döntés során a tények igen pontos ismerete, és a mértékletes józanság tud a legtöbbet segíteni.
Ezt azért is hangsúlyoznám, mert eszmei vitáktól függetlenül minden emberi lényben ott van valahol az élet alapvető tisztelete, amit az élete folyamán vagy megerősítenek különféle hiedelmekkel, vallási tanításokkal, emberjogi eszmékkel, ill. a legtermészetesebb emberi együttérzéssel, vagy valamilyen formában kioltanak belőle a környezeti hatások, és az önvédelmi (mind fizikai, mind egoszintű) reflexek. Ezért a magzatelhajtás nem igazán filozófiai, vallási, etikai, vagy orvosi kérdés, bár bőven vannak ilyen jellegű vonatkozásai.
Minden nőnek egyedi a viszonyulása, a gondolkodásmódja, a hiedelemrendszere, s az érzései saját terhességét illetően, és ezt az egyediséget tiszteletben kell tartanunk, ha valóban segíteni akarunk a másiknak. Ezért amikor a tények józan mérlegeléséről beszélünk, akkor ezt az egyedi viszonyulást, a teljes emberi lényt egészében is a tények közé kell vennünk. A magzat a gravida testének részét képezi, az őhozzá tartozik, és senki máshoz igazából. Ezt a kizárólagosságot nagyon nehezen élik meg a férfiak, akik érintettek ebben a kérdésben, és nehezen élik meg azok is, akik valamilyen szinten érzelmileg kötődnek mind a kismamához, mind a leendő babához. A társadalom, a kultúra, a mikrokörnyezet, amiben élünk sokszor megpróbálja átvenni a kontrollt (hogy kié a testében lévő magzat, ki gyakorol felette tulajdonlást, jogot, bármit) a kismamáktól, és ennek érdekében különböző eszközökhöz folyamodik a jogtól kezdődően a vallási dogmákon át az érzelmi zsarolásig. Szakemberként én ezt a kontroll-harcot, ezt a „kié a hatalom, kié a birtoklási jog”-játékot tartom az abortusz kérdésében a leginkább károsnak, és a leginkább lényegtelennek a valódi történésekhez képest.
Az abortusz, mint orvosi, sebészeti beavatkozás egy trauma az emberi szervezet számára, és mint fizikai trauma már eleve lélektani hatásokkal bír minden egyéb dilemmától függetlenül is. Ugyan rutin műtétnek nevezhető, de meglehetősen sok kockázattal jár. Ezért nagyon lényeges, hogy mindenről pontosan, és a kismama felfogóképességének szintjén adjanak tájékoztatást az orvosok, vagy azok az egészségügyi dolgozók, akiknek ez a feladata. Mivel eleve egy nehéz érzelmi állapotban zajlik egy ilyen beszélgetés, ezért a figyelmesség, a kedvesség, az együttérzés, és az ítéletmentes viszonyulás a leghatékonyabb eszköz ahhoz, hogy a kismama megértse a tényeket, kockázatokat, és ennek fényében teljes felelősségével józanul mérlegelni tudja a döntését. Ilyen helyzetben bármilyen egyéni attitűdöt közvetítő megjegyzés a segítő tájékoztató személy részéről „káros” lehet, mert olyan irányba billentheti a döntést, amely bármelyik út esetén belső harcokhoz, belső konfliktusokhoz vezethet a kismamában. Ennek oka, hogy egyszerűen azt fogja érezni, tudatosan, vagy csak tudat alatt motozva, hogy nem ő döntött, nem a saját döntését hozta meg, hanem befolyásolták, manipulálták valamilyen irányban. Ezért bármilyen „le- vagy rábeszélő bizottság” mivel határozott álláspontot képvisel, és manipulációra törekszik, nem hogy segítené, inkább hátráltatja a helyes döntést.
Az egyén számára leginkább megfelelő, és „helyes” döntést csak ő egyedül tudja meghozni. Ha nincs meg a belső meggyőződés, a belső élmény, hogy „jól döntöttem”, az több kárt okoz az egyénen belül, mintsem itt felsorolni lehetne! Ez pedig a magzat megtartása esetén olyan érzelmi hatásokkal terheli mind a terhességet, mind a későbbi gyereknevelést – legtöbbször tudattalanul – amely gyakorlatilag egy életen át tartó szenvedés alapjait is adhatja. Gondoljunk csak a „baleset gyerek”-ek történeteire, a milliószor elhangzó „Bár meg se születtél volna!” mondatokra, vagy a gyermekvédelemben kikötő gyerekek tömkelegére.
Ugyanez még erőteljesebb hatásokkal jelenik meg a hozzátartozók, rokonok, barátok oldaláról is, akik látszólag bölcs meglátásokkal, saját tapasztalataikkal, saját viszonyulásaikkal megpróbálják ilyen, vagy olyan irányba terelni, segíteni a gravidát a döntésében. Ami sokszor olyan élmény lehet, mint mikor kikötik az ember karját két oldalra, és mindkét oldalról egyszerre húzni kezdik, aminek vége elkerülhetetlenül a kettészakadás. A tudat számos önvédelmi reakcióval rendelkezik ahhoz, hogy ezt a „kettéhasítottsági” állapotot létrehozva az egyénen, a személyiségen belül, megóvja az egyént az ellentmondások közötti teljes felőrlődéstől. Ennek vannak „érett” formái, és akadnak olyan formái is, amelyek később komolyabb következményekhez, patológiás reakciókhoz is vezethetnek. Ennek a veszélynek főleg olyan nők, lányok vannak kitéve, akik érzelmi- és személyiségfejlődése még javában tart, vagy valamilyen szinten megrekedt, esetleg hiányosságokkal bír. Ezért a kamasz lányok, és az ifjú nők a leginkább veszélyeztetettek ilyen téren, mert a személyiség stabilizálódása kb. 23-25 éves korig tart, ugyanakkor a fejlődése egy egész életen át zajló folyamat.
A fizikai traumával járó hatásokat tovább nehezíti, hogy a környezet mind az abortusz előtt, mind utána miként viszonyul a nő döntéséhez. Mivel a környezetünkben élőknek van leghosszabban tartó, leginkább nehezen kezelhető hatása, így a legtöbb nő valójában ettől fél, és ez a visszatartó erő benne, ugyanakkor ez fokozza a titokban tartás valószínűségét is. A környezettel való küzdelem meg rengeteg időt és energiát emészt fel, ami egy terhes nő esetében eleve nem a magzat érdekeit tartja szem előtt, a kismamáét meg egészen biztosan nem.
Nehéz megmondani, mi minden zajlik le egy nőben, míg meghozza a döntését, és miután túl van a dolgon. Volt olyan kliensem, aki elintézte annyival, hogy „az én testem, senkinek semmi köze hozzá”. Meghozta a döntést, elment, és onnantól kiegyensúlyozottan élt tovább. Minden olyan érzelmi hatásra, ami negatívan befolyásolhatta volna, egyszerűen „süket maradt”. Más részről, a titokban tartással kivédte azt, hogy ilyen hatásoknak még inkább kitegye mind önmagát, mind a környezetét. A saját érdekeit tartotta szem előtt, de nem döntött önzően. Volt olyan kliensem is, aki az édesanyjával beszélte meg ezt először. Éppen egy házassági krízis közepén voltak a férjével, a házuk még nem volt 100%-ig befejezve, a nő éppen egy vállalkozás beindításába kezdett bele, és volt már gyermekük is. A gyógyszerrel egy időre le kellett állnia, és egyáltalán nem számított arra, hogy terhes lesz. A férjét nem vonta be a döntésbe. Nem akarta sem csapdába csalni, sem megbántani azzal, hogy most nem akarja megtartani a babát. Nem tudtak tárgyalni erről a kapcsolati krízisük közepén. Végül a biztos döntését közölte a párjával is, de nem hagyott beleszólási jogot neki. A férfi elzárkózott az elől, hogy bármit is mondjon, és távol akart maradni a műtét során is. Végül mégis bement az asszonyhoz a kórházba a beavatkozást követően, és ő vitte haza. A közös munkánk során sikerült a házasságukban, az egymáshoz való viszonyulásban is közelebb kerülniük egymáshoz. Az asszonynak ugyan nem volt lelkiismeretfurdalása, de az abortuszt követő egyik hipnoterápiás ülés során egy spontán képében átélte, hogy letép véletlenül egy nagyon gyönge kisvirágot, ami érzelmileg nagyon rosszul érintette, ezért átdolgoztuk az élményét úgy, hogy ez a kisvirág mégis úgy létezzen, ahogyan azt az ő belső lénye szeretné. Sosem értelmeztük a képét (!), később éber tudatában pedig a pozitív élményei a kisvirágot illetően saját lányához kötődő asszociációkat hívtak életre. Még a legbölcsebbek sem tudnák biztosan megmondani, hogy a képi élményei, és az érzései valójában az abortuszhoz való érzelmi viszonyulását jelenítették-e meg szimbolikusan, vagy valami másról szóltak. Minden esetre – tudomásom szerint – nem maradtak vissza negatív érzelmi hatásai a döntésének.
A döntéshez szükséges érvek terén továbbra is a józanságot, és a mértékletességet hangsúlyozom. Pontosan látnia kell a kismamának, hogy mind a fizikai, környezeti, anyagi lehetőségei, mind az érzelmi környezetben jelen lévő lehetőségek milyenek, és milyen korlátokat szabnak. Egy kisbabának, a megfelelő fizikai gondoskodáson túl szüksége van megfelelő érzelmi közegre. Egy babának joga van a boldogsághoz, joga van egy szerető anyához és apához, joga van ahhoz, hogy teljes és egyenértékű életet élhessen más emberekkel egyetemben. De ha ezek terén eleve deficittel indít, akkor az egész életében deficitektől fog szenvedni. És ezeket a hiányosságokat nagyon-nagyon nehéz megfelelően pótolni. Én több mint egy éve dolgozom a gyermekvédelemben olyan gyerekekkel, akik valamilyen okból nem élhetnek a szüleikkel, vagy olyan nevelési közegben élnek, ahol a szülői funkciókat nagyon nehéz pótolni, bár általában az ezen szerepeket magukra vállalók a képességeikhez mérten mindent elkövetnek azért, hogy mégis pótolják valahogyan. De ezek a gyerekek az egész életüket úgy élik majd le, hogy a legalapvetőbb emberi kapcsolataik, a szülőkkel való kapcsolat, valamilyen szinten, általában súlyosan, sérült. Innen bármilyen más kapcsolatot kiépíteni végtelenül nehéz.

Az anyaságról

Az „anyaság” a tudatban a mélylélektani megfontolások szerint egy archetipikus mintázat, amely tartalmaz mind energetikai, mind információs dolgokat. Ezekről a saját anyánkkal, anya-szereplőinkkel való kapcsolatban már sokmindent megtanulunk, még ha nem is tudatosítjuk magunkban ezeket. Viszont amikor lélektanilag Anyává válunk, akkor saját belső tudásunk, a tudatunk legmélyéből kapjuk meg, mit is jelent ez pontosan. Éppen ezért pszichológiailag az Anyának levés nem a terhességgel kezdődik, nem azzal a pillanattal, amikor kiderül, hogy terhesek vagyunk (bár, egybeeshetnek ezek a pillanatok). És nem is biztos, hogy azzal, hogy megszületik az első gyermekünk. Sőt, az sem biztos, hogy elkezdődik-e valaha is bennünk akár több gyermek felnevelése ellenére sem! Bár, kétségtelen, hogy az anyai szerep gyakorlása számtalanszor provokálja azt a tudati élményt, amely az archetipikus Anyaságot jelenti. Éppen ezért, nem várható el minden esetben egy nőtől, hogy azonnal anyaként érezzen és gondolkozzon, amint kiderül, hogy terhes. Ismertem jó pár nőt, akik két-három gyermek nevelése után sem voltak képesek igazán anyaként érezni és gondolkozni. Az ideális az volna, ha az anyaság nem egy tanult viselkedésforma, egy társadalmi elvárásoknak, attitűdöknek megfelelő, vagy családi hagyományozódásban ránk ragadt szerep-viselkedés volna, hanem egy belülről fakadó tudati és lélektani élmény, amellyel ego szintjén is meg tudjuk élni az Egységet, azaz az önazonosság élményét. A valódi anyaság itt kezdődne. Van akinél ez természetes ritmusban kialakuló tapasztalat lesz, van, akinél nehezebben megélt tapasztalattá növi ki magát. Amikor egy nő megtudja, hogy terhes, ez az önazonosság élmény sokszor nem jelentkezik. Jelentkeznek szerep-elvárások, félelmek, a saját alkalmasságunkkal szembeni kételyek, gyakorlatilag nem is mi magunk reagálunk a dologra, hanem a megtanult elvárások, félelmek, berögzült érzelmi mintáink a terhességet, az anyaságot illetően, s bizony várat magára az az élmény, hogy „anya vagyok”. Miután egy ilyen helyzetben minden nő megküzd a maga módján a gondolatait szennyező félelmekkel, elvárásokkal, önvádlással, bűntudattal stb., utána szépen lassan elkezdenek befelé figyelni, hallgatni a belső megérzéseikre, hogy a szívük mit súg minderről, és akkor megszületik egy „önazonossági élmény” mind a terhességet, mind az anyaságot illetően. Van, akinél ez a folyamat szinte azonnali, erőteljes, impulzív, és mindent felülíró élmény lesz, és egybeesik a terhesség kiderülésének pillanatával. Van, akinél tudatosabb, megfontoltabb pszichológiai munka eredménye. Van, akit elsodornak érvek pro- és kontra, megint másokat mégis csak a félelmeik irányítják majd: De végül minden nő hoz egy döntést arról, akar-e az anyaság állapotában élete végéig időzni, akarja-e az anyaság változó (!) szerepeit gyakorolni, vagy nem akarja, ill. hogyan egyezteti ezt majd össze minden egyéb más szerepével, állapotaival, amit a nőnek és embernek levés jelent. Minden nőnek joga van ahhoz, hogy erről önállóan, egyedül, önmagába mélyülve, tiszta szívvel, bűntudat, és megtorlások miatti félelmek nélkül hozzon döntést! És ahhoz is joga van, hogy mindenki tiszteletben tartsa ezt a döntését.
Hogy kinek-kinek miként sikerül eljutnia egy ilyen állapotban meghozott döntéshez, miként sikerül erről tájékoztatnia a környezetét, és a környezete miként kezeli ezt a kérdést, már minden egyes nő életében változó, és egyedi történetekkel tarkított. Azzal tudunk a legtöbbet segíteni egy nőnek, legyen bármilyen korú, hitű, származású, vallású stb. ha tudjuk őt támogatni azon az úton, amíg eljut ebbe az állapotába, hogy pontosan szembenézzen mindazzal, mit szeretne, mire képes, és miért tud felelősséget vállalni egy életen át. Minden egyéb dologgal csak ártunk, és csak még több sérülést, traumát és stresszt okozunk. A legtöbbször pont elég segítség az, ha legalább nem ártunk!

Az abortusz után

Mivel a beavatkozás egy fizikai trauma, együtt jár némi beteg-szereppel, kiszolgáltatottsággal, gyógyulási folyamatokkal, ezért minden olyan szabály érvényes a pszichológiai viszonyulásban, ami általában a betegekkel szembeni viszonyulásban érvényes. Ehhez külön nem fűznék gondolatot.
Ugyanakkor az egyéni érzelmi trauma, amit akár az egy „élet elvételének” ideája, akár a környezettel való megküzdés és elfogadtatás jelent, esetenként változó. Valószínűleg másképpen éli meg az a nő, akinek még sosem volt gyermeke, másképpen éli meg az, akinek már van, és másképpen éli meg az, akinek több abortusza is volt már. Mindannyian más és más dolgot igényelnek ezért, ami átsegíti őket a helyzeten. Az biztos, hogy egy ítélkező, elutasító, bűntudatot keltő, és folyamatosan érzelmileg zsaroló környezet nem elősegíti a felépülést, a helyzettel való megküzdést, hanem gátolja, és plusz károkat is okoz. Egyenes út ez a másik lelki megnyomorításához! A környezet attól még, hogy nem ért egyet a döntéssel, vagy önmagára vonatkozóan nem tud azonosulni egy ilyen lépéssel, attól még gyakorolhat emberséget, együttérzést, megértést, figyelmet és szeretetet. S ezek nem állnak messze a keresztény etikai hozzáállástól sem, holott mostanában a keresztény egyház tiltakozik legtöbbet az abortusz ellen.
Bőven elég szenvedést jelent az abortuszig és az azon túl vezető út egy nő számára. Egy szerető és támogató közeg ilyenkor ezt a szenvedésmennyiséget igyekszik csökkenteni. Ha ennek ellenkezője alapján cselekszik, megkérdőjelezhető a „szerető és támogató” minősége. Egy egészséges, és kiegyensúlyozott emberi lélek ilyen megkérdőjelezhető közegben nem tud létezni, aminek komoly következményei lesznek aztán.

Megelőzés

Amiről a végén szólnék, mégis a legfontosabbnak tartom, az a megelőzés (prevenció). Hogy ne jusson el ilyen helyzetbe lehetőleg senki. A megelőzés során is a józanságot, a tényszerűséget, az együttérző és ítélkezésmentes viszonyulást hangsúlyoznám. Én is láttam kamasz koromban a „Néma sikoly” c. nagyszerű oktató filmet az abortusz ellenni kampányolás fényében. Egy részről gyomorforgatónak, más részről érzelmileg rendkívül megterhelőnek éltem meg, és szakmailag a mai napig is annak tartom. Egy serdülő lelket pont elég érzelmi hatás éri ahhoz, hogy káosz keletkezzen benne, ha plusz horrorral terheljük, nem fog bölcsebb és belátóbb lenni az elkerülő viselkedést illetően, maximum jobban fog rettegni, ha mégis teherbe esik, és a félelmei miatt az első szexuális tapasztalatait is számos negatív élmény fogja övezni. Nem a halálra rémisztés a megoldás. A gyerekek nem ostobák, csak nagyon kevés a tapasztalatuk, és ezért rendkívül kíváncsiak, és nagyon okosak is. Néha sokkal okosabbak, mint amit feltételezünk róluk. Éppen ezért a tények és következmények racionális ismertetése, megértetése, ill. a terhességről, az anyaságról, apaságról, az abortuszról, a gyereknevelésről, és minden ehhez kapcsolódó kérdésről megindított párbeszéd, amelyben egyenrangú félként vannak megszólítva a fiatalok, sokkal többet segít, hatékonyabban elmélyíti az ismereteket, félelmek nélkül tárhatja fel a lehetőségeket, és felelősségteljesebbé teszi a viselkedést is, mint bármi más hozzáállás. A szexualitás, a nemiség, a fizikai intimitás az emberi élet egyik legcsodálatosabb és legfontosabb része. Éretten, intelligensen és felelősségteljesen közelítve ehhez a negatív következmények kialakulásának drasztikusan kisebb az esélye! Ha tiltással, ítélkezéssel, titkolózással, és félelemkeltéssel viszonyulunk, akkor egy negatív következmény beindít számos egyéb negatív következményt is, melynek a végén keletkezett károk felbecslése sokszor szakmai tudással sem bejósolható. De mindez megelőzhető. S a láncolat pusztán megértő és szeretetteljes együttérzéssel meg is szakítható. Én erre biztatnék mindenkit.

Vladi Olvtárs ide illő gondolatai. Hálás köszönet érte!

Döntés egyedül, vagy másokkal

Egy ilyen horderejű döntés meghozatalában – mint az abortusz – nagy segítséget nyújthat egy szakértő pszichológus. De mi van akkor, ha nincs ilyen segítő a közelben? Valamiért nem elérhető. Ekkor tényleg csak a "gonosz világ" beleszólása marad a nőnek? Egy olyan gonosz világé, ahol fontoskodó barátok, prédikáló papok, szigorú orvosok, felháborodott jogvédők, okoskodó szociális munkások csak szétcincálni akarják az amúgy is súlyos krízisben lévő nőt? Nem feltétlenül.
Valójában ezek az emberek fontos támaszai lehetnek a nőnek a döntés meghozatalában, és annak következményének elviselésében. A megértő barát, a feloldozó pap, a megbízható orvos, az egyetértő jogvédő, a bölcs szociális munkás sokat segíthet megértéssel, elfogadással, tanácsokkal, támogatással, információval a döntésben és a továbbélésben is. De legtöbb segítséget a férfi társ adhat a nőnek ilyenkor is.

Van segítség. Választhatod az életet...

Egy kicsit racionálisabban tekintve a kérdés, az abortuszon kívül vannak más lehetőségei a bajba került kismamának. Ha nem tudja vállalni a gyermek felnevelését, még akkor is választhatja az inkubátort, az ökörbeadást is. Az ezzel kapcsolatos lehetőségek megismerésében számos egészségügyi szolgálat nyújthat segítséget. A lehetőségek megismerése még nem döntés, de sokat segíthet a döntés meghozásában.

A mégis megszületett gyermek...

Az élet valóságának megtapasztalása azt sugallja nekünk, hogy egy ilyen horderejű döntést csak a legritkább esetekben hoz meg egy nő teljesen önállóan. Mi várható ekkor? Mint fentebb olvasható, a körülmények által erőszakkal vállaltatott gyerek anyja sok esetben rejtett indulatokat él át a gyerekével szemben. Ez akár felszínre kerül, akár nem, súlyos sérüléseket okozat a gyerek lelkében, személyiségében.
De koránt se higgyük azt, hogy ez mindenképpen egy elkerülhetetlen rossz sors a gyerek számára. Létezik a hagyományos medicina betegség felfogásának is alternatívája. Egy alternatíva, mely az élet nagy problémáit nem tekinti betegségnek. Gondolhatunk rájuk úgy is, mint lehetőségre. Lehetőség arra, hogy a problémán úrrá lett ember képes lesz átlépni saját árnyékán. Problémái meg is edzhetik jellemét, mely erőnlét segítségével könnyebben birkózik meg élete más problémáival. Van tehát esélye a teljes értékű kiegyensúlyozott életre a mégis megtartott gyereknek. Ahogy az anyának is van lehetősége jó anyává lenni.
Ne vessük hát el a lehetőséget, amíg van!

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.