Épp lakást újítok fel. Sajna van mit rajta csinálni bőven. A bútorok régiek mivel a lakást nagyszülőtől örököltük. Igazából nagyon jó állapotban vannak a korukhoz képest, vigyázva volt rá. Rengeteg bútor, amire nincs szükségem, mivel az egész a 70es éveket idézi. Viszont mivel nem lelakott cuccokról beszélünk gondoltam egyet, és arra jutottam milyen szép dolog lenne, hogyha nem konténerbe pakolnám, hanem ha ezeket rászorulók kapnák meg. Biztos van akinek kell egy szekrénysor (4 részes, darabonként 2 ajtós, a lakkozás is sértetlen rajta nagyjából), hozzá tartozó dohányzóasztal, 2 új egyszemélyes ágy (3 évesek), éjjeliszekrény, kis asztal, íróasztal (jó állapotú, csak az egyik fiókról hiányzik a fogantyú), hozzá tartozó szék, kanapé (na ez nem kihúzható már, barkácsolva van, de ezt leszámítva nincs kiszakadva, ülni lehet rajta, tiszta), vitrines szekrény, gáztűzhely (működik), nagyon régi centrifuga (szintén működik, és kinézetre is jó állapotban van), még 2 szék, még egy dohányzó asztal (kisebb), állólámpák. Azért írtam ezt a hosszú felsorolást, hogy lássátok mennyiségről beszélünk.
Google-ra fel! Nem kell sokáig keresgélni, van bőven lehetőség. Én hajlandó lettem volna elszállítani a bútorokat, van rá lehetőségem, haveroknak pár sör, teherautóba be, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat raktáránál ki. De hogy nekem is jó legyen, tovább gugliztam, és találtam olyan helyet ahol elszállítják. Felhívtam a telefonszámot, egy hölggyel beszéltem. Nevezzük Annának a hölgyet. Nagyon örült, köszönte a felajánlást és megbeszéltünk egy időpontot hétfőre. Pontos volt, megnézte a bútorokat, felírt mindent pontosan, hogy miből mennyi. Egyedül a kanapé nem kellett, mert nem kihúzható. Mondtam, hogy nembaj azt akkor majd kukázom, vagy lesz vele valami. Azt mondta a hölgy hogy a többit viszik, és megígérte, hogy még aznap telefonálni fog egy úr, aki intézi az elszállítást, mert nem egyszerű, kell kölcsön kérni 7,5 tonnás teherautót. Remek. Természetesen aznap nem jött telefon. Másnap reggel 9kor csörög a mobil (én félálomban voltam, éjjelig dolgoztam). Nevezzük Szilárdnak az úriembert.

Szilárd: „Mikor lehetne menni a bútorokért?”
Én: „Összekapom magam, és fél óra múlva ott vagyok a lakásban, onnantól kezdve délutánig bármikor.”
Szilárd: „...a mai nap nem jó. Holnap?”
(kicsit gondolkodtam hogy mi lesz szerdán, még nem voltam képben)
Én: „Holnap reggel 9től délután 4ig bármikor.”
Szilárd: „A holnap nem jó.”
Én: „...Mikor jó Önnek?”
Szilárd: „Hét vége fele.”
Én: „Rendben, de azt még nem tudom pontosan meg kell néznem az időbeosztásom, hívjon fel 1 óra múlva!”

Ebben maradtunk. Természetesen aznap már nem hívott. Másnap telefonáltam Annának (azért neki mert Szilárdnak nem tudtam a telefonszámát), hogy Szilárd nem hívott vissza. Megígérte hogy még aznap felhív. Nem történt semmi. Csütörtökön már én éreztem kellemetlenül magam, amikor hívtam Annát aki értetlenkedett, majd ismét megígérte hogy visszahívnak. Pár óra múlva elkértem a telefonszámot, és magam hívtam fel Szilárd urat, aki adott egy másik telefonszámot, közvetlenül a sofőrét. A sofőrrel lebeszéltük a szombat reggel 10 órát, de kikötöttem, hogy ez az időpont nem csúszhat, mert 11kor indulnom kell dolgozni. A sofőr azt mondta, hogyha Pesten lesz akkor felhív, szóval lehet hogy 10 előtt is odaér. Kiváló!
Eljött a szombat reggel. Telefont nem kaptam, így átmentem a megbeszélt időpontra. 10 óra. Vártam. 10:10kor telefonálok.

Én: „Hol vannak?”
Sofőr: „Há' pakolunk.”
Én: „Hol?”
Sofőr: „A tizenikszedik kerületben.”
Én: „Uram ne szórakozzunk egymással, 10re lett megbeszélve, mert nekem 11kor el kell mennem dolgozni, és lassan negyed 11 van.”
Sofőr: „Jó értem, egy, másfél óra múlva ott vagyunk”
grrrrr
Én: „Akkor még egyszer mondom, 11kor el kell mennem!”
Sofőr: „Rendben, 20 perc és ott vagyunk.”
Én: „Siessenek, mert fél óra is elég lehet a pakolásra, de ahhoz igen feszített tempóban kell csináni.”

A 20 percből 40 lett. De úgy voltam vele, hogy inkább kések munkahelyről, valahol a jó cél érdekében, és nem mellesleg azért, mert ennyivel kevesebb bútorral kell majd foglalkozni. Szóval megérkeztek. Végre. Két fiatal srác meg a sofőr. Gyorsan bevittem őket a szobába, megmutattam, hogy mit lehet vinni, mit nem. Leültek az ágyra. Pihentek. Kezdtem ideges lenni.

Srác #1: „De magasan volt az előbb az a 3. emelet ahol pakoltunk...”
Én: „Nem akarnék senkit sem sürgetni, de nekem most kellene elindulnom.”

(Azt kifelejtettem, hogy a lakásom az első emeleten van.)
Kb. 5 percig tartott mire kitalálták, hogy mit vigyenek le először. A 4 részes szekrénysor egy darabjára esett a választás. Újabb 5 perc volt, hogy hogyan fogják meg, szitkozódtak, hogy milyen nehéz, stb. Szó szerint kirángatták a lakásból, mindennek odaverték, a lakkozásnak annyi. (Az elmúlt 30 évben nem érte annyi kár a szekrényt mint ez alatt a 10 perc alatt) Sajnáltam, nem ezért adtam oda. Lement az első forduló, 15 percbe került. Újabb nehéz feladat következik:

Srác #1: „Mit vigyünk most le?”
Én: „Nekem mindegy, csak már lassan fél 12.”
Srác #2: „Vigyük a 2 ágyat.”
Két fordulóval le is ment. Ez a három kör 45 percig tartott, majd jönnek fel újra:
Srác #1: „Főnök Úr! Nem lesz baj a szekrénnyel?”
Én: „Milyen szekrénnyel?”
Srác #1: „Hát, amit levittünk.”
Én: „Miért lenne vele baj?”
Srác #1: „Leraktuk ide a kapualjba.”
?????????????
Én: „Minek? Nem értem.”
Srác #1: „Nem fért fel a kocsira.”
(Kezdett felmenni bennem a pumpa.)
Én: „Akkor miért vittétek le? Egyébként meg a fenének van tele a teherautó? Csak ezzel a lakással meg lehet tölteni egy komplett teherautót, ne szórakozzatok már!”
Srác #1: „A sofőr elszámolta magát.”
Én: „Azt takarítsátok el onnan, ott nem maradhat, a lakók nem néznék jó szemmel!”
Srác #1: „Jó de hova vigyük? Vissza már nem hozzuk.”
Én: „Bánom is én, itt van lomtalanítás innen 2 sarokra, vigyétek oda, csak tűnjön el!
(Itt még értetlenkedtem egy kicsit, majd a másik a szavamba vágott):
Srác #2: „De szép réz csillárja van, nem adja oda? Jó sok réz van benne.”
Én: „Nem, vigyétek azt ami meg van beszélve.”
Srác #2: „Oké.”

Megfogták a régi centrifugát, egy vas virágtartót és lementek. Várok, várok. Lemegyek a lépcsőházba, a szekrény eltűnt. Jól van, most viszik el. Felmegyek, nem történik semmi. Ismét lemegyek, körbenézek, teherautót nem látok, se az embereket. Felhívom a sofőrt:

Én: „X.Y vagyok, most mi a helyzet miért nem történik semmi?”
Sofőr: „Mindjárt ott vagyunk.”
Én: „Hol?! Itt pakolnak nálam, de 20 perce semmi!”
Sofőr: „Jaaa, há' mán' onnan el jöttünk, megyünk másik címre.”

Itt letettem a telefont.
Bezártam a ház kapuját, a köztes ajtókat, meg a lakást.
Egyre inkább azon morfondíroztam, hogy ez mi a f*sz volt?
Az egésszel annyi a problémám, hogy a jó szándék vezérelt, és ez van cserébe, meg hogy az akik rá vannak szorulva ezekre a bútorokra, háztartási cikkekre nem jutnak ezekhez hozzá az ilyen emberek miatt. A lakásom még mindig tele bútorral, és elment másfél hét, meg szerintem ugyanennyi év az életemből. Annát felhívtam és elhajtottam az egész kuplerájt a jó édes... na oda. Isten hozott: Magyarország 2008.

A bútorok elvihetők, képek itt: [link]

Legvégül íme a "segélyszervezet": [link]