Elment...
Elment az az ember, akit a legjobban szerettem, aki a legnagyobb hatással volt rám és leginkább befolyásolta azt, hogy milyen ember lettem. Akinek a legtöbbet köszönhetem. A nagymamám.
Ma volt a temetése (illetve ahogy elnézem, tegnap).
Nem volt meglepő a halála, mivel már betöltötte a 89. életévét és évek óta betegeskedett. Nagyon nehezen mozgott és fájdalmai voltak, bár ezt nem mutatta. Nem is nagyon mondta senkinek, de mi beszélgettünk erről is, mivel Ő pontosan tudta, hogy mennyire ócskák a térdeim és hogy folyamatosan fájnak. Emiatt nekem nem szégyellte bevallani, hogy gyakran ordítani és/vagy sírni tudna, de leginkább az zavarta, hogy nehezen tudja ellátni magát és mások segítségére szorul. Ez volt neki a legnehezebb, mert egész életében tevékeny volt és segített a családnak, amiben csak tudott. Már úgy érezte, hogy csak teher másoknak. Persze ez nem igaz, mert mi szívesen segítettünk. Úgy éreztük, hogy legalább egy kicsit vissza tudunk neki adni abból a törődésből, amit tőle kaptunk!
Februárban viszont kapott egy agyvérzést és teljesen lebénult. Beszélni sem nagyon tudott. Nem tudjuk, hogy tudatánál volt-e, de valószínűleg időnként igen. Azt hiszem, hogy ez az állapot volt számára a lehető legrosszabb. A teljes magatehetetlenség.
Hirdetés
Mindettől függetlenül, én nem így emlékszem rá!
A sok hányattatás ellenére jó élete volt. 50 év házasság (nagyapám több, mint 10 éve halt meg), 3 gyerek, 5 unoka és 1 dédunoka! Folyamatosan szeretet vette körül. Aki ismerte, mindenki szerette. Végtelenül kedves, okos, művelt, vidám és bölcs volt!
Mindezek mellett igazi, jó értelemben vett hívő (római katolikus) és nem álszent, mint sokan az Ő korosztályából!
Engem is ebben a vallásos szellemben neveltek, de nálam ez nem működött. Valahogy nem tudtam hinni ebben az egészben és pont a nagymamám volt az, aki elfogadtatta a családommal, hogy én más úton járok. Ugyanakkor általa belémnevelődött az az erkölcsiség, amit Ő is követett. Nem azért, mert megpróbálta belémsulykolni, hanem azért, mert sokat voltam mellette és láttam, hogy Ő milyen. Amikor gyerekkoromban rossz fát tettem a tűzre (gyakran előfordult), Ő volt az egyetlen, aki nem kiabált velem, hanem csöndesen, nyugodtan és sokszor viccesen elmagyarázta, hogy amit csináltam, az miért nem jó!
Nagyon sokat olvasott, sokfélét. Szerencsére ez a szüleimre is igaz, de mégis tőle kaptam az első olyan könyvet, amit nem „kötelességből” kellett elolvasni. Valójában persze ez is az olvasás tanulás része volt, de úgy tudta elővezetni, hogy magamtól akartam elolvasni. Ez a könyv most itt van a polcon: Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött. Emiatt van az, hogy a legtöbb általános iskolai kötelező olvasmányt már évekkel korábban elolvastam. Emiatt van az, hogy 3-ban (igen, 8 évesen)egy versmondó versenyen (Ja, hogy kötelező volt!? Nem baj! 
) Arany János: Mátyás anyja című balladáját mondtam el és nem azért, mert betanultam, hanem azért, mert már tudtam!
Nagyon szerette a keresztrejtvényeket és én 10 évesen már ott ültem mellette és együtt fejtettük meg. Mindig elmagyarázta azt, amit nem tudtam. Apám is nagyon sokat mesélt és így öntött belénk tudást, de a rejtvényeket a nagymamám miatt szerettem meg!
Ami viszont talán a legfontosabb, az az, hogy már 3 éves koromtól mindig ott ültem vele a konyhában, amikor főzött és „konyhamalackodtam”! Ez eleinte abból állt, hogy miközben főzött, beszélgettünk és amikor sütemény készült, kinyalogattam a tálból a maradék krémet. Később aztán már segítettem is neki, például répát, krumplit, vagy éppen almát (jó kis almáspite!!!) pucolni. Közben – mivel érdeklődtem – elmondta, hogy mit miért és hogyan kell csinálni.
Az első önálló főzésem 7 éves koromban volt. Egy sima rántottát csináltam (sámlin állva, mert nem értem fel a tűzhelyet), mindenféle felügyelet nélkül.
11-12 évesen már önállóan megfőztem egyszerűbb ételeket: pörkölt, sült hús, főzelékek, vagy mondjuk palacsinta.
Persze legtöbb esetben anyukám ellenőrizte, hogy mit alkotok, de a főzés szeretetét a nagymamámtól „örököltem”!
A családomból kevesen tudják, hogy verseket írok. A nagymamám egyike volt a keveseknek. Neki olyan versemet is megmutattam, amit nem tettem közzé.
Neki tetszettek a tetoválásaim, mivel képes volt műalkotásként nézni (ellentétben anyukámmal, aki szerint tetoválást csak a bunkók csináltatnak).
Végezetül még 2 történetet osztanék meg veletek, amik szerintem nagyon jól mutatják, hogy milyen ember volt.
A lakásukban, volt az előszobában, a plafon alatt egy szekrényféleség. Amolyan lomtárnak használták. Keresett valamit, de nem találta sehol és megkérte apámat (én akkor 7-8 éves lehettem), hogy nézze meg ott. Apám fölmászott a létrára és derékig bebújt a dugdába (így hívtuk ezt a rakodórészt). Kotorászott és közben azt morogta: - Na, itt még halott német katona is van!
Erre a nagymamám ravaszkásan elmosolyodott és csöndesen azt mondta: - Az nincs! Csak SS hátizsák!
A másik történet részben szomorú, mert nagyapám halálához kötődik. Tudni kell róla, hogy bár nagyon jó ember volt (nagy szívű, jó humorú, segítőkész), nem volt könnyű eset. Eléggé indulatos volt és – ahogy mondani szokás – voltak fura dolgai. Például undorodott a csirkétől és nem volt hajlandó megenni, de a kedvence a kacsa volt. Nem ette meg a krumplistésztát, mondván, hogy az nehéz étel, de imádta a paprikáskrumplit! Folyamatosan barkácsolt valamit, de valójában nem értett hozzá. Mindig működött, amit csinált, de – finoman szólva – furán nézett ki.
Amikor meghalt – nem sokkal az 50. házassági évfordulójuk után – mindenki féltette a nagymamámat, hogy majd utánahal. Erről viszont szó sem volt! Szomorú volt persze, de különösebben nem tört össze és időnként megemlítette, hogy nem volt könnyű vele, de azért mindig szeretettel beszélt róla.
A temetés után úgy 2 hónappal egyszer hosszabban beszélgettünk róla. Én is elmondtam, hogy mikre emlékszem és Ő is fölemlegette a bolondságait és mosolygott közben.
Viszont egyszer csak elfutotta a könny a szemét és félig szomorkás, félig boldog (vagy inkább nosztalgikus) mosollyal az arcán legyintett egyet és azt mondta: - Eh! Bogaras vénember volt!
Akkor jöttem rá, hogy mennyire szerették egymást és arra, hogy ezt a szeretetet mi is megkaptuk, mert a nagymamámnak ez volt a lételeme: A szeretet!
