Leszállok a buszról, megállít két öregasszony.
- Fiatalember, odaadná a nyugdíjamat?
(Kifizetni csak címhelyen szabad, ennek ellenére hajlottam volna rá, némi jattot remélve.)
- Személyi igazolványt, lakcímkártyát kérek! - mondtam.
- Az nincs nálam, de a Tibi (fiktív név, nem is lényeg, ő a kollégám, akit helyettesítek) ismer engem.
- De én nem ismerem magát.
- Itt van a szomszédom is, ő ismer engem.
- Ettől semmi sem változik, én még mindig nem ismerem önt.
- De adja már ide, mert most megyek vásárolni, délután meg az unokámat viszem balettra, és nem leszek otthon.
- Értse már meg, hogy amíg nem igazolja magát, addig nem adhatom oda!
(Ha valami gubanc van, nekem kell kifizetni a hiányt...)
-Tudja mit, akkor költse koporsóra!
Ezzel sarkon fordult, és felszállt a buszra.
Cirka másfél órával később megint szembe jött az utcán, most már nála voltak a papírok, azokat lobogtatva óbégatott:
- Így má' ideadja?
- Nem lehet elköltöttem koporsóra.
Aztán pár méterrel arrébb megálltam, és odaadtam neki a pénzt.
A végén még fintorgott párat a vén repedtsarkú, és még ő volt megsértődve....