Kiment a dombra. A kicsiny, házuk mögötti dombra, amit oly sokszor nézett epekedve. Most végre
felmászhatott rá, hogy teljesítse feladatát. Feladatát, amely neki fontos;másnak már nem annyira. Mikor felmászott eszébe ötlött:Jól fogom eldobni?Eltalál-e tán egy házfalat, vagy élő fiát?
Nem. Ilyenre nem is gondolhatott. Már a csúcson volt a piciny dombon. Elővette bumerángját, melyen három kenguru díszelget;egyik oldalán a "Greetings from" másikon pedig az "Australia" volt olvasható. Elcsodálkozott, milyen mesteri munkával készült, ez a kenguruk földjén. Talán a nagy sivatagos tájjal körbeölelt Sydneyben készülhetett.
Megfogta. Hüvelykujja úgy karolta át a tölgyfa testet, mint kisgyermek anyja derekát egy rémes
álom után megriadva. Többi ujja pedig magabiztosan fogta a kecses testet. Most minden rajta múlik. Szél kiváló. Dél-nyugati. Megfeszíti izmait - már-már görcsösen. Elengedi. Száll a levegőben. Száll,mint tikkadt szöcskenyáj hűs nyári szélben a pusztán. Szinte hallani, ahogy a bumeráng és a szél beszélget:"Hát
te, mit keresel itt ember-által csupaszított faág?Tán valami gond van?","Nincs gond, szeretek szállni. Ilyenkor minden gondom eltűnik egy szempillantásra, s úgy érzem, enyém a világ. Körbe repülök, és azzal vissza is érek gazdám erős kezébe."
Valóban. A gazdája elkapta, és ismét felkészült. Ám szólt neki édesanyja a teraszról:
"Gábor, kisfiam, már mindenki az asztalnál ül!Te nem eszel?"