Sétálj velem!

Szeretek sétálni. Ilyenkor többet látok a világból. Bicikliről is sok mindent lát az ember, futás közben is sok minden észre véteti magát, de csak a séta az, ami teljességében felkínálja a világot. Felkínálja és közben így szól, állj meg nyugodtan, ha tetszik valami! Nézd meg, érintsd meg a kezeddel, szemeddel, lelkeddel!
Minden séta rejt valami felfedezni valót. Mást mutat magából a természet tavasszal, amikor zöldre fest dombokat, hegyeket és megint mást ősszel, amikor a zöld helyett bíbort és aranyat hint a fák leveleire.
Most meghívlak kedvenc útvonalaim egyikére, a „vackor”-ra. (Azért „vackor”, mert pont félúton van a vackorkörtefa – amelyik májusra fehér virágjaival csalogatja a méheket.) Ez körülbelül hat kilométer séta a határban, dűlőutakon. Válasszuk ki időpontnak, mondjuk, a májust / előbb már úgyis példálóztam a májussal...és a májust különben is kiváltképpen szeretem. Ne ijedj meg a távolságtól, két órán belül kényelmesen megjárjuk! – menet közben meg-megállva is.
Az első négyszáz métert egy országút padkáján, párhuzamosan a kisvasút sínjeivel tesszük meg. Ha szerencsénk van, jön „Piroska”, a motorvonat és sípolva üdvözöl bennünket. Még az is lehet, hogy integetnek majd az ablakaiból ismeretlen ismerősök, akik már láttak túracipőt...E szakaszon más különösebb varázslat nemigen érhet. Éppenséggel elszórakozhatsz még azzal, hogy „leléped” a telefon-és villanyoszlopok távolságát / de ezt már úgyis betéve tudod: lakott területen belül negyven, azon kívül pedig ötven méter.
A gépkocsikból azonban túl sok van – ezt a szemeden, füleden kívül az orrod is tanúsítja – jól teszed hát, ha kellő oldaltávolságot tartasz.
Végre itt az András-kereszt, végre itt a vasúti átjáró. Fordulás jobbra, és irány előre, a vackorig. Balról és jobbról egyaránt szántóföldek. A két oldal között dűlőút, imitt-amott árokparttal. Búza, repce, napraforgó, kukorica, hébe-korba egy kis burgonya lakják a földeket – többnyire még rejtőzködve (ám a búza már szárba szökkenten fésüli a szelet). A kalászok tüskefrizurája sprőden böködi tenyered, ha éppen végigsimítod, milyen lesz az idei termés. Régebben Péter-Pálkor arattak, manapság inkább júliusban járnak a kombájnok. Előttem, a földút keményre járt hátán, apró lyukak jelzik: nemcsak mezei pockok, egerek és indulatos hörcsögök laknak odalenn, hanem mindenféle apróbb-nagyobb lárvák, bogarak is. A repce vakító sárgáját nemsokára méhek rohamozzák. Az út menti zöldben pipacsok izzanak, szarkaláb kéklik, miközben szagos bükköny édeskés illatát hozza egy fuvallat – legyintve hozzá keveset az érdes napraforgólevelek fanyar kipárolgásából. Lépésről lépésre távolodsz a sínektől, közelítesz a vackorhoz. Egész úton pacsirták szitálják rád a csöndet. Negyed óra után eléred a mezsgyéül szolgáló akácost. Itt megtörik a csend, az ágak közül rád rivall egy mátyásmadár: – látlak, vigyázz!
Mire a vackorhoz érsz, gyöngyözik homlokod; szíved észrevette az emelkedőt / ha „befelé” hallgatózol, meghallod dobbanásait.
Szinte nyári a hőség. A vackorbokor virágai már átadták helyüket a leendő termésnek. Lehullott szirmok töppedt, kiszáradt levelei siratják a nemrég volt, szebb napokat. A vackor nemcsak úgy egyszerűen idenőtt. Küldetést teljesít. Éppen egy kereszteződésben, egy magaslati ponton áll, és mutatja az utat a vándornak, az erre tévedő mindenféle halandónak. Innen rád köszön a négy égtáj minden látható faluja, a Hernád-völgy kék-zöld ága-boga.
Nem mozdulok, csak a tekintetem szárnyal. Nagyokat sóhajtok – szakítok a friss levegőből kedvemre valókat; súlytalanná válok a szabadságtól...
Harangszó és vonatkerekek távoli üzenete szólít a visszaútra. Fordulok hát és indulok. A varázs hazafelé menet sem szűnik meg. Új és új arcot ölt, ezer formát mutat. Ha becsukom a szemem, bármikor elő tudom csalogatni őket.