Az akácos mellett futottam, amikor kőhajításnyira egy fácántyúkot
fedeztem fel az út közepén. Mintha csak rám várt volna. Amikor annyira
megközelítettem, mint amennyire egy lapos kavics kacsázni képes
a sima víztükrön, (próbáld ki!) elindult komótosan kocogva előttem.
- Ni csak, incselkedik! - gyorsítottam...
- Ni csak, követnek! - gyorsított ő is...
- Az nem lehet, hogy az apró lábaiddal lehagysz!
- Behemót hústorony! Úgysem érsz utol!
Bizony, hogy nem értem utol. Jó kétszáz méternyit futottunk együtt.
Eleinte gyorsuló tempóban, aztán pedig beálltunk az én szubmaximális
teljesítményemre - mindvégig tartva a közöttünk lévő távolságot.
Amikor őkelme látta, hogy nem telik több tőlem, rajtaütésszerű
balra átot csinált futtában, és eltűnt az aljnövényzet között.
Talányos, hogyan jött össze ez a challenge day…
Lehet, hogy őkelme csupán a kicsinyei közeléből csalt engem távolra,
ügyes csellel hitegetve: utolérhetem…
Ne fuss versenyt a fácántyúkkal / hacsak nem vagy világklasszis!