A sztori a következő:

Kötelező hétvégi családi megjelenés: pipa.
Elköszönök, lemegyek az udvarra, csendesen állok a verda mellett, várom anyósomat, hadd induljunk már haza a vasárnapi ebédről.
Jön is már, a kezembe adja a yoghurtos - sárgabarackos tortát, majd továbbhalad a kapu irányába, nyitási célzattal.
Békésen ácsorgok még mindig, mire föl egyszer csak felhangzik , mit felhangzik, felzörren az SXL a zsebemben, jelezvén, neked barátom itt és most hívásod van, de ízibe'.
Nos.
Nem vagyok egy ijedős típus, de kérlek szépen úgy elhajintottam azt a marha finom tortát, mint a szél.
Tán még jobban is.

Azt az okosan nézést látnotok kellett volna.
Szőkenő áll, kezében üvöltve morog a telefon, előtte a földön precízen pofára esett torta, a nő meg csak néz döbbenten. Már hogy én.
Fel sem fogtam mi történt, csak lestem kifelé a fejemből.
Enyhe prioritási problémák voltak a folyamatok között, miszerint vinnyogva röhögjek, sírjak, próbáljam- e esetleg felszedni a térkőről, vagy hagyjam a fenébe, felvegyem- e a telefont végre, vagy mi legyen.

Győzött a legerősebb késztetés: hihetetlen és Nőhöz abszolút nem illő törvénytelen röhögés tört ki belőlem.

A hangzavarra le,- és körémgyűlt a család. Koránt sem diszkrét módon egy emberként vonyítottak a tortán, a szitun és persze rajtam.

Konklúzió:
Tortád van? Ha beledöglesz is fogd, el ne ereszd. Akármi is rezegjen, akárhol!