Ez még egy korai (egész pontosan 5 évvel ezelőtti) gyermeteg próbálkozásom. Mostanában azon gondolkodtam, hogy folytatnom kellene, de előtte szeretném kikérni a véleményetek, kedves fórumtársak. Szívesen látok mindenféle építő kritikát.

Prológus

1943. december 31. , az év utolsó napja. Ez a nap általában az ünneplésről, társaságok összejöveteléről és boldog pezsgőzéséről szól. Azonban két brit katona számára a kemény megpróbáltatások sorozatát hozta ez az éjszaka.
Franciaország nyugati részén, a Normanidában fekvő Calvados megye partjaitól kétszáz méterre egy zseb-tengeralattjáró tűnt fel. Személyzetét az alig huszonhárom éves Logan Scott-Bowden őrnagy és a vele egykorú Bruce Ogden-Smith őrmester alkotta. Feladatuk nem tűnt túl bonyolultnak, azonban annál több múlt rajta: ettől az akciótól függött a világtörténelem legnagyobb katonai hadműveletének, azaz az Operation: Overlordnak a kimenetele.
A feladat egyszerű: kijutni a partra, ott tizenkét helyen ugyanennyi mintát vételezni a talajból, a mintavétel helyét feljegyezni, majd irány haza. Minderre azért van szükség, hogy a geográfusok megtudják, a föveny képes-e elviselni a több tíz tonnás harckocsik súlyát.
Miután Logan kinyitotta a tengeralattjáró fedelét, csendre intette társát. Fülelt. Kisvártatva meghallotta, amit várt: a részeg német katonák hangos dáridózását. Ez nagyban megkönnyítette a feladatot, hisz így csak laza őrséggel kellett számolni.
A természet is segítette a küldetés kivitelezhetőségét: az eget vastag felhőréteg takarta, amelyen keresztül csak imitt-amott szűrődött át a halovány holdfény.
A tenger enyhén hullámzott, de a katonák ezt nem tartották veszélyesnek.
Logan visszamászott társához, és nekiláttak a felkészülésnek. Magukhoz vették pisztolytáskájukat, a deszantosoknál rendszeresített tőrt, a csuklóra szíjazott tájolót, a vízhatlan órát, a vízhatlan írótáblát és a szintén vízhatlan zseblámpát, valamint a legfontosabb eszközt, a tizenkét darab, egyenként harminc centiméter hosszú fémcsövet, amelyben a mintát kellett szállítaniuk.
Lassan beleereszkedtek a jéghideg vízbe, és úszni kezdtek. Amint közeledtek a parthoz, egyre erőteljesebben hozta feléjük az enyhe szél a németek nótázását, hangos nevetését.
Azonban a vártnál nehezebben haladtak, különleges védőruhájuk ellenére is nagyon fáztak. Próbáltak ezzel mit sem törődni, de egyre lassabban tudtak mozogni.
Nehezen, de végül elérték a partot. Tudták, hogy nincs idejük sokat pihenni, így hát azonnal munkához akartak kezdeni. Azonban alig tettek meg néhány lépést, egy keresőfény kezdte pásztázni a partot.
-Hasra! –súgta oda nyomatékosan társának Bruce. Mindketten belevágták magukat a nedves homokba. A keresőfény vakító erejű sugara alig néhány méterre suhant el mellettük.
-Ezt meleg volt! –mondta halkan, arcán kaján mosollyal az őrnagy.
Tudták, hogy nem mehetnek messze a víztől. Csak azt a területet járhatták be, ameddig a dagály elér, ugyanis a reggeli dagály feladata volt nyomaik eltüntetése.
Igyekeztek, amennyire tudtak. A préselt fémhengerek megtöltése nem okozott gondot, azonban a tájoló segítségével fel kellett jegyezni a vízálló táblára a mintavétel pontos helyét. Ez könnyű lett volna, ha nem a vaksötét éjszaka kellős közepén kell végrehajtani. Bár zseblámpájuk volt, annak használata nem volt éppen biztonságosnak mondható a német bunkerek tövében.
- Kész vagyok! –szólt csendben társának az őrmester.
- Én is. Induljunk vissza!
Amint belegázoltak a vízbe, kellemetlen meglepetés érte őket. A közben felerősödő szél annyira felkorbácsolta a hullámokat, hogy hiába próbáltak minden erejüket megfeszítve úszni, a víz kivetette őket a partra.
Újra nekirugaszkodtak: az eredmény azonban ugyanaz. Kievickéltek a partra és leültek erőt gyűjteni.
- Az nem lehet, hogy ilyen közel a célhoz egy kis hullámzás elszúrja ezt az egész rohadt akciót! –hördült fel Logan.
A némaság kínos percei következtek, amelyet csak a távoli szikláknak csapódó hullám erőteljes robaja tört meg. A hallgatást végül Bruce halk suttogása szakította meg:
- Nyugi, azt hiszem, tudom a megoldást! Annyi az egész, hogy meg kell figyelni a hullámzás ritmusát, és a bukóhullámok gyakoriságát. Amint elül a bukóhullám, a víz alatt beljebb úszunk.
Felálltak, begázoltak a vízbe és számoltak. Amikor úgy vélték, itt a megfelelő alkalom, lebuktak a víz alá és úsztak.
Azonban most is a parton kötöttek ki.
- Még egyszer! –szólt rá parancsolóan társára Bruce.
Újra begyalogoltak a vízbe, majd újra számolni kezdtek. Ezúttal jól időzítették a lebukást. Amikor újra kibukkantak a tengerből, már több mint tíz méterre voltak a fövenytől.
- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer hasznát veszem annak a sok hülye elméleti oktatásnak az iskolában. –nevetett fel az őrmester.
- Jó, hogy legalább te figyeltél! –mosolygott bajtársa felé Logan.
Erejüket megfeszítve úszni kezdtek. Újra elöntötte őket a tenger hidege, amely szinte lefagyasztotta izmaikat. Csak egy cél lebegett előttük: elérni a nyamvadt tengeralattjárót.
A nagy erőfeszítés, a heves tempózás közben elvesztették egymást, ezt azonban egyikük sem vette észre.
Egyszer csak Scott-Bowden ordításra lett figyelmes. Egyből felismerte katonatársa hangját. Mivel azt hitte, görcsöt kapott, gyorsan úszni kezdett felé.
De amint közelebb ért, tisztán meghallotta társa mondanivalóját.
- Boldog újévet! Boldog újévet!

Kovács Bálint