A címnélküli vers

Ezüst hold fénye lebeg az ablakon át,
megvilágítva egy avítt szoba porát.
Érzés rég nem tette be lábát oda,
Mióta történt amottan egy bús csoda.

Fiú s lány egymás karába fonódva,
feküdt ágyon, s másikat csókolta.
Repültek a percek, teltek az órák,
Ők csak annyit éreztek, egymást szorítják.

Izzott a levegő körülöttük, csók csók után,
Kacér mosoly húzódott mindkettejük arcán.
Szerette volna a fiú, ha tovább együtt maradnak,
De muszáj volt elválni, kötelessége volt a leánynak.

A fiú kikísérte szerelmét, csókkal váltak el,
Intett a lánynak, száját búcsúszavak hagyták el.
Szerelme ott ült a buszon, mely egyre távolodott,
S a fiú mérhetetlen örömmel a szívében elballagott.

De aztán jött a vihar, mi ellen nincs oltalom,
Lány mondta: te fiúm nem lehetsz, csak barátom.
Mily kegyetlen játéka ez a sorsnak. Ó, Istenem!
Ez nem lehet a valóság, soha,soha, nem.

S most fiú szívében gyötrő érzéssel, ül, s csak néz,
néz folyton maga elé. Az érzés, mi olyan édes, mint a méz
Még mindig ott a szívében, ott van, s nem csitul.
Még mindig szereti a lányt, s az érzés nem tágul.

De nem tudja, talán nem is akarja feledni, Őt.
Első igazi szerelmét, életében az első igaz Nőt.
Agya tudja, el kell engednie, búcsút kell vennie,
De szíve, mely imádta ezt az érzést, túl gyenge.

S most a fiú, ki márványszoborrá váltan vár,
hogy újra felélessze lelkét az érzelmi nyár,
Csak ül, ül, s mélyen szíve verését hallgatja,
Talán egyszer őt is valaki igazán magához szorítja…