Először is üdvözöllek! Örülök, hogy itt vagy!
Bele is kezdek...

Itthon ültem betegen és nem volt épp semmi elfoglaltságom, ezért úgy gondoltam, nagy ráérésemben kicsit "rendet csinálok" a gépemen. Ekkor még nem is gondoltam volna, hogy mekkora kincsre fogok bukkanni...
Régebben "napló-félét" vezettem életem fontosabb eseményeiről, de mikor legutóbb újra lett telepítve a gépem, sajnos a figyelmetlenségem miatt minden írásom elveszett.... Mind....kivéve egyet!
Ami ráadásul az egyik kedvencem...

A történet gimi 1.-ben játszódik, évvégén.
Bocsánat, ha helyenként kissé érthetetlen a történet, de mint mondtam, ez egy napló-részlet és eredetileg csak 1 embernek készült...
Elnézést kérek a gyerekes megfogalmazásért és a csavaros mondatokért. 2 év alatt sokat fejlődött az írástudományom. (de még mindig nem eleget... )
Próbáltam nem belepiszkálni és megőrizni eredeti formáját és hangulatát. Úgy az igazi!

Na, nem húzom tovább az időt, lássuk:

(ÉVZÁRÓ és a BÚCSÚ):
(2008. június 13, szombat)

Reggel majdnem elkéstem, ami nálam nem számít túl nagy különlegességnek.... Kb. 10 perccel a kezdés előtt értem be, de úgy éreztem, még 1 nap sem lenne elég rendbe szedni magamat, mivel a nagy loholásban teljesen szétjött a hajam, és a ruhámra és sminkemre is ráfért volna egy kis igazítás. Szép akartam lenni az utolsó napon, de kezdtem úgy érezni, hogy teljesen kárba veszett a reggeli több órás készülődésem eredménye. Azt kívántam, csak MOST ne találkozzak még veled! Nem akartam, hogy így emlékezz rám: lihegve, szétzilált fejjel!.... Ezért célba vettem az ajtót és igyekeztem minél kevesebb ismerőssel összefutva, fellopózni az emeletre. Hát persze, hogy a tervem nem jött be! Ahogy elértem az ajtót, egyből szembetaláltam magamat az osztályoddal, akik épp akkor kezdtek kivonulni, hogy elfoglalják a helyüket. Mikor láttam, hogy innen már nincs visszaút, lehajtottam a fejemet (jobb álca nem jutott eszembe az adott helyzetben...) és félre álltam az ajtóban a hatalmas tömeggel szemben, hogy minél kevesebb feltűnést keltsek.
Csak egy édes hangra kaptam fel a fejemet.... A tiéd volt az! Köszöntél nekem, majd rám mosolyogtál. Olyan váratlanul ért a kellemes köszöntés, hogy egy pillanatra még a kócos hajamról is megfeledkeztem. A pletykára éhes, kíváncsi szemek pedig alig várták, mi fog ezután történni; kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a folytatás, de úgy gondoltam, hogy nem adom meg nekik ezt az örömöt és tudom, hogy te sem szereted, ha rólunk beszélnek, ezért csak mosolyogva (... és azt hiszem kissé elpirulva...) visszaköszöntem. Annyira örültem neked, olyan jó volt újra látni, hogy már nem is érdekelt annyira, hogy hogy nézek ki. Legszívesebben veled mentem volna, de sajnos túl nagy volt a tömeg, és téged is egyre távolabb sodort az ár az udvaron keresztül.
Áááááááhhhh, és igeeen, az az ing volt rajtad. A kedvencem! Sajnos ritkán hordod, pedig ha tudnád, milyen hihetetlenül jól áll neked! Nekem legalábbis nagyon bejön! Emlékszem, még régen, az egyik angol órán is megdicsértelek, hogy milyen jól nézel ki aznap, és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy téged nézlek... Kissé még zavarba is jöttem és meglepődtem, mikor észrevettem, hogy elég feltűnően bámullak, mert akkor még nem is tetszettünk egymásnak!
Időközben annyira belemerültem az emlékekbe és a bámészkodásba, hogy észre sem vettem, hogy az előbbi "menekülési útvonalam", vagyis a terem felé vezető ajtó felszabadult és már csak 1-2 ember szállingózik ki rajta, akik szintén késtek, és az utolsó pillanatban próbálták megtalálni a helyüket. Nekem is be kellett volna állnom az osztályomhoz, de végül úgy döntöttem, mégiscsak rendbe teszem magam előtte, ezért felszaladtam a termünkbe.
Az évzáró ünnepség viszonylag hamar eltelt. Legalábbis nekem.... Egyetlen műsorszámot sem tudnék visszaidézni, mert többnyire azzal töltöttem az időt, hogy a barátnőmet, Vikit vigasztaltam, aki 3 tantárgyból bukott és a szülei azzal fenyegették, hogy átviszik egy másik iskolába, és hogy haza kell költöznie. Gyakorlatilag átbeszélgettük (és sírtuk) az egész műsort.
A bizonyítványosztás sem telt sokkal tartalmasabban. Igazából nem érhetett semmi meglepő... Rontás rontás hátán... (Nah, vajon mi miatt...) Nem vagyok rá büszke, de ez így alakult... annyit tehetek, hogy jövőre jobban belehúzok. Engem inkább az ezt követő rész izgatott! Már alig győztem kivárni, ahogy az osztályfőnök mindenkinek kiosztja a bizonyítványát, és egyenként véleményt mond az éves teljesítményünkről.
Ezután a barátoktól, barátnőktől könnyes búcsút vettünk, és szép lassan kiürült a terem. Én kapkodva szedtem a cuccaimat, mint akit nagyon sürgetnek és Bettyvel (mivel már csak ő maradt velem) sietve az ajtó felé vettük az irányt.
Kissé csalódott voltam, mikor kinéztem a termünkből és nem találtalak ott. Nem tudom....talán arra számítottam, hogy ott megvársz, és hogy már te is alig várod, hogy kettesben lehessünk....
Betty egyfolytában beszélt hozzám, de egyszerűen képtelen voltam odafigyelni arra, amit mond. Csak annyit láttam, hogy mozog a szája, de az eszem egyre csak azon gondolkodott, hogy mikor beszélhetnék már végre veled. Szinte már kétségbeesetten néztem körül a termetekben; ami már üres volt, utána a folyosón, majd az udvaron. Átvillant az agyamon, hogy talán elmentél búcsú nélkül, de aztán gyorsan elhesegettem ezt a gondolatot, és úgy gondoltam, hogy addig felesleges ijedeznem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy valóban itt hagytál-e, ezért elkértem Bettyke mobilját.
Mikor meghallottam a hangodat a telefonban, rögtön elmosolyodtam. Szeretem ezt a hangot! Megnyugodva sóhajtottam fel, mikor közölted, hogy a büfé előtt vársz.
Szinte repültem a suli másik felébe, Betty pedig elkísért. Kicsit sajnáltam szegényt, mivel még mindig próbált volna kommunikálni velem, de az adott helyzetben ez szinte lehetetlen volt, mivel én már majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre beszélhetek a kedvesemmel.
Útközben összefutottunk Márkkal is, és mikor látta, hogy küszködök a nagy csomagommal, udvariasan lesegítette rólam. Mostanában amúgy is több figyelmet szentel nekem, mint kellene ...., ezért mikor beértünk az épületbe és távolról megláttalak, gyorsan kikaptam a kezéből a táskámat, nehogy félreértés legyen belőle.... Megkönnyebbülve láttam, ahogy türelmetlenül keresel a tömegben a szemeddel. Mikor már te is észrevettél és egész közel értem hozzád, édesen rám mosolyogtál a lépcső tetejéről. Ekkor már Betty és Márk is leszakadtak tőlem és elvegyültek az ismerősök között a tömegben, én pedig nagyon boldog voltam! ...És vééégree, amit már úgy vártam egésznap!! Ott lehettünk kettesben...csak te meg én... Félrehúzódtunk a sarokba, hogy senki se zavarhasson minket.
Mindenféléről beszélgettünk, csupa általános dologról, de nem is ez volt a fontos, hanem hogy végre ott voltál velem és foghattam a kezedet! Legszívesebben szorosan átöleltelek volna, de most nem lehetett... Túl sokan voltak az előtérben, szóval minden erőmmel azon voltam, hogy türtőztetni próbáljam magamat.
Teljesen összefonódott a tekintetünk, egyszerűen semmi másra nem tudtam koncentrálni! Minden megszűnt körülöttünk, mintha csak mi ketten lettünk volna az egész iskolában. Semmi sem vonhatta el a figyelmemet rólad!... Még azt sem vettem észre, hogy időközben visszajött Betty, aki valami nagyon fontosat akart mesélni nekem.
Egy ideig, udvariasan félrevonult tőlünk pár méterre, és várt, hátha elszakadunk kis idő múlva egymástól, de mikor ő is belátta, hogy a közeljövőben ez lehetetlen, megkocogtatta a hátamat, és sűrű bocsánatkérések közepette félrehívott. Ezalatt te is elmentél tőlünk pár lépésnyire, hogy ellenőrizd, jöttek-e már érted.
Tudom, jóbarátnői kötelességem volt meghallgatni Bettyt, de egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mikor szabadulhatnék már végre. Miközben mesélt nekem, akaratlanul is téged figyeltelek a szemem sarkából. Úgy éreztem, Betty is megértette, hogy most leginkább arra vágyok, hogy veled legyek, és szeretnék kihasználni minden értékes másodpercet az egyre fogyó időnkből, ezért a beszélgetés többi részét egy kicsit későbbre halasztottuk.
Nagyon élveztem a társaságodat. A lilaködöt csak az oszlatta el, mikor hirtelen fölkaptad a fejedet, átnéztél a vállam felett, és közölted, hogy menned kell! Értetlenül hátrafordultam és követtem a tekintetedet a kijárat felé... Olyan fejet vághattam, mint aki hazugsággal vádol... Nem akartam elhinni, hogy csak ennyi idő jutott nekünk!... Ennyi nem elég! Képtelenség ezalatt rendesen elbúcsúzni! ....túl kevés és kész!
Olyan volt, mint egy álomvilág, ami egy csettintésre eltűnt... egyszerűen csak kipukkant, mint egy buborék,... én pedig sajnos 1 szempillantás alatt visszacsöppentem a Földre, a rendes világunkba! Már elindultál a kijárat felé, de én még egyszer mohón utánad kaptam és megszorítottalak, erre te egy búcsúcsókot leheltél az ajkamra. Ekkor azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat! Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen! Csak egy röpke pillanat volt az egész, de nekem egy világgal ért fel!... A szívem majd megszakadt, ahogy gyengéden, bár határozottan végül eltoltál magadtól. Olyan érzés volt, mintha egy kisgyereket szakítottak volna ki az anyja karjai közül... Szívfájdító! Én meg csak álltam ott, mint akit cserben hagytak és szomorúan bámultam utánad.
Azt hiszem, ekkor szembesültem igazán a húsbavágó ténnyel, a valódi, szörnyű felismeréssel; hogy talán egész nyáron nem találkozhatunk egyáltalán, és a mai naptól kezdve, csak szeptemberben láthatlak viszont, ezért olyan sokáig követtelek a szememmel, míg végül teljesen el nem tűntél a tömeggel....

Bár az évnek vége lett ( aminek persze nagyon örülök), de most mégis egy kis tövis van a szívemben, mert ekkora meglepetésre nem számítottam volna így évvégére... Az évnek vége, de szerelmünk még csak most van kibontakozóban... Azt hiszem, kissé szerencsétlen, hogy így nyár előtt derült ki minden, de mégsem bánom! Pedig most aztán hosszú lesz az a 3 hónap!... A barátaim nélkül is nehezen bírom, hogy nem láthatom őket mindennap, de így, hogy most még a szerelem is rátesz egy lapáttal, felettébb megnehezíti a dolgomat.
Egyenlőre életem egyik legjobb választásának érzem, hogy belementem, de remélem a későbbiekben is úgy fogom gondolni, hogy helyesen döntöttem.... Hiszem, hogy jó lesz!

A 3 hónap alatt egyszer sem találkoztunk, mivel az egész nyári szünetét külföldön töltötte, én pedig dolgoztam. Viszont végig tartottuk a kapcsolatot e-mailben.
Miután visszamentünk a suliba, közös megegyezés alapján barátsággá szelídült a dolog....
Csak pár hétig tartott, de nem bántam meg, minden vele töltött percet élveztem.
Mai napig is jól megvagyunk, BARÁTOKKÉNT!

szerk:

Szinte beleborzongtam az emlékekbe, ahogy ma visszaolvastam....
Ma volt az évzáró. Ismét eltelt egy év.
Ismét késtem egy picit a műsor elejéről, ezért megálltam valahol hátul az árnyékban.
Semmit sem éreztem, csak egy barna hajú, barna szemű fiú tekintetét magamon...
Ő volt. Most is engem nézett. Mint mindig...
Én nem fordultam felé. Direkt.
Tudtam, hogy egyre gondolunk. Egyre. 2008. június 13-ra.
Arra a bizonyos napra, mikor a nyár kezdete végleg elszakított minket egymástól...

Furcsa volt ismét átélni, de már közel sem fájt annyira, mint akkor, ott.
Örülök, hogy végre szünet van. Legalább nem kell újra és újra magamon éreznem barna szemei fájó tekintetét...