Elég nehéz erről beszélnem, mivel igaz a történet. Nem mese, nem kitaláció és nem is a Vészhelyzet egyik adása...hanem a szívszorító igazság.
Nemrég megtudtuk egyik osztálytársunkról, hogy teherbe esett. Mindnyájunkat sokkolt a hír. Ilyen fiatalon, tanulatlanul, érettségi és tapasztalat nélkül, felelőtlenség ez az egész. Utólag persze, könnyű okosnak lenni, a "baj" már megtörtént. Visszacsinálni nem lehet....illetve mégis; gyilkossággal.

Úgy két-három éve jár egy fiúval, akivel állítólag - a rengeteg veszekedés lennére - imádják egymást. A fiú egy csélcsap, tanulatlan, munkanélküli naplopó, aki semmi mást nem csinál, minthogy egész nap otthon ül vagy mászkál a belvárosban. Minden rossz tulajdonsága ellenére, nagyon szereti Vanit - nevezzük most így a lányt - és ez az egyetlen, ami a javára írható. Már a kezét is megkérte kétszer, ami mind a két alkalommal elég komolytalanra sikeredett, így mindig nevetés tárgyai voltak a suliban. Egyszerűen senki sem értette, mire a nagy felhajtás, ceremónia, mikor hol szakítanak, hol pedig újra összejönnek...
Vani nagyon furcsa lány, ez tény. Mindig is kívülállókhoz tartozott és kevés barátja volt. Nem szokásom valakit azért utálni, mert más, mint a többiek, ezért én gyakran odamentem hozzá beszélgetni ...puszta empátiából. Nem mondhatnám, hogy barátnők voltunk, inkább csak szimpla "jó osztálytársi" viszony volt köztünk. Sokszor kibeszélték a háta mögött és gúnyolódtak rajta a külseje miatt, de én valamiért mindig is kedveltem őt. Beszélgetéseinkből mindig leszűrtem, hogy nem egy buta lány és ha kicsit tenne is érte valamit, még sokra vihetné az életben. Alapjában véve egy mosolygós, őszinte lánynak ismertem meg, de a sok csúfolódó megkeményítette a szívét és lázadóvá vált.
Egy ideig sikerült titokban tartani terhességét, majd szépen sorban minden ember átvágta, becsapta maga körül. Egyetlenegy embernek árulta el bizalmasan hatalmas titkát; a legjobb barátnőjének, aki egy görbe este után, részegen mindent kifecsegett a többi osztálytársnak.
Innen már nem volt megállás... A hír futótűzként terjedt és egyre rossz és rosszindulatúbb pletykák születtek belőle. Így Vaninak csalódnia kellett a legjobb barátjában, az osztálytársaiban, az iskolájában....mindenben!
Teltek-múltak a napok, hetek, de a szüleinek még mindig nem mondta el a dolgot. Felelőtlen barátja, a dolog súlyát és komolyságát nem érzékelve, majd' kiugrott a bőréből, mikor megtudta, hogy pár hónap múlva apai örömök elé nézhet... Arra nem is gondolt, hogy még ő is csak egy buta kölyök...
Vani egyre nehezebben viselte a kismamasággal járó folyamatos rosszulléteket. Szeszélyes lett és követhetetlen hangulatváltozásai voltak. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy egyre közeledett a határidő, mikor végleg el kellett döntenie a pici sorsát. Az utolsó pillanatig húzta a dolgot. Egyfolytában a szívével és az eszével viaskodott. Ez a hatalmas stressz úgy érezte, végleg felőrli... Állandóan csak sírt, mint egy kétségbeesett kislány, aki nem tudja, mitévő legyen. Elég rémisztő volt ilyen állapotban látni... Még sosem volt ennyire sebezhető és komoly is egyben.

Az osztályban már mindenki értesült a megdöbbentő hírről és sokan puszta jópofáskodásból, el-el ejtegettek néha egy-egy "gólyás" poént, amit én undorítónak tartottam. Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek és közömbösek egy társuk iránt??! A tanárikar még semmit nem sejtett az esetből, így Vaninak mindig cseleznie kellett a tesi órákon a felmentésekkel. Ezt kicsit paradoxonnak tartottam, mivel azért nem tornázott, hogy nehogy hasba rúgják a labdával és valami baja essen a magzatnak...ennek ellenére elakarta vetetni. Ez arra emlékeztet, amit nemrég egy nyomozós filmben hallottam. "Egy megfigyelés alapján, a - valamilyen magaslatról leugró - öngyilkosjelöltek 97%-a, előbb leveszi a szemüvegét, mielőtt ugrana, hogy nehogy megsértsék a szemét, a földre csapódás következtében eltört lencse szilánkjai. Paradoxon, de igaz..."

Egyik tesi órán, mikor én is fel voltam mentve, elbeszélgettünk. Mondta, hogy még mindig nem tudták eldönteni, hogy mit csináljanak. Ő szíve szerint megtartaná, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogyha a szülei tudomást szereznek a gyerekről, őt kitagadják. Amúgy sem rózsás a viszonyuk...sőt, anyukája kifejezetten ellenséges volt vele mindig is. (- legalábbis Vani elmondása alapján) Ekkor kapott egy telefont. Elég zavaros volt a sztori, de nagyon zaklatottan jött vissza. Kiderült, hogy a barátja is becsapta valamivel, ami most derült ki és úgy érzi, hogy megakar halni, mert már nincs ereje ehhez az igazságtalan, hazugsággal-teli élethez. Mélységesen belefáradt mindenbe... Sírva fakadt. Annyira belelovalta magát, hogy levegő után kapkodott, én pedig alig győztem megnyugtatni. Szorosan átöltetem és igyekeztem lelket önteni belé, ekkor újra megszólalt a telefonja. A barátja hívta, hogy tisztázzák a félreértéseket. A háttérbe húzódtam, mivel nem tartozott rám a magánügyük. Pár méterről figyeltem az eseményeket. Fejcsóválás, kiabálás, ideges le-föl járkálás, majd ordítozás, kérdőre vonás, hisztérikus sírás, telefon földhöz vágás, kis szünet után telefoncsörgés, hosszas hallgatás, elérzékenyült sírás, majd suttogva elbúcsúzás....
Mint egy szappanopera szereplői! - gondoltam magamban. Leültünk és megbeszéltük a dolgot, mindent elmesélt töviről hegyire és megosztotta velem félelmeit. Elmondtam neki, hogy fogalmam sincs, hogy mit tennék hasonló szituációban, mert egy ilyen megbízhatatlan "apa", és ilyen szülők mellett, akik ennyire nem támogatnak, tényleg nem túl jók a kilátásai. Ugyanakkor, az is tény, hogy én nem is kerülnék ilyen helyzetbe, mivel tisztában vagyok a veszélyeivel és meggondolatlanul biztos, hogy nem mászok bele. Ha már valaki csinálja, csinálja ésszel és felelősségtudattal. Ez az, ami hiányzott belőlük. Mivel hitem nem összeegyeztethető az abortusszal, én biztosan megtartanám a gyerekemet, akárhogy is alakulna utána a sorsom. Egy emberi életről van szó, aki él, mozog, érez és lelke van. Ugyanúgy joga van az élethez, mint bárki másnak. Azt hiszem, hatással voltak rá a szavaim és megértette, hogy nem hozhat elhamarkodott döntést.

Vége lett a tesi órának. Mindenki látta Vani kisírt szemeit, és hogy mennyire ki lehetett akadva. Pár szóban elmeséltem az esetet és egyre több embernek kezdett megenyhülni a szíve társuk iránt. Felfogták végre, hogy mennyire komoly is a helyzet és szüksége van a segítségünkre. Bár más véleménnyel voltak az abortuszról, mint én, igyekeztek önzetlen jó tanácsokkal ellátni a kétségbeesett lányt és ez volt a legfontosabb. Sok erőt adtunk ezzel a kis törődéssel neki, így újult erővel indult haza, hogy kissé összeszedje magát és végre meghozzák barátjával az ítéletet.

Ezután jó ideig nem hallottunk felőle. Nem járt be az iskolába, csak néha egy-egy osztálytárs látta feltűnni a kórháznál vagy a belvárosban sétálgatni a barátjával. Sajnos Vani iskolakerülő lett... Hiába figyelmeztettük, ha találkoztunk vele, hogy ennek így nem lesz jó vége, ő továbbra sem járt be az órákra. Egyre többször látták felbukkanni a kórháznál, elterjedt a hír; Vani mégis elvetette a babáját! Vagy egy hónapig nem tudtunk róla semmit, aztán egyszer csak megint felbukkant a suliban. Iszonyú levert, rosszkedvű és kialvatlan volt. Nem is igazán beszélt senkivel, csak a közvetlen környezetével pár szót. Nem mertük faggatni, nehogy feltépjük az éppen gyógyuló sebét...
Tesi óra következett. Ő most is, mint mindig a padon ült, nem tornázott. Tudtam, hogy valószínűleg az orvosi beavatkozások viselhették meg. Nem lehet könnyű elhordozni az ilyesmit sem testileg, sem lelkileg. Odakuporodtam mellé, miután elvégeztem az órai feladatot és elkezdtünk beszélgetni. Valahogy mégis efelé terelődött a téma, de nem akartam tolakodó lenni. Finoman megkérdeztem, hogy hogy érzi most magát és hogy minden rendben volt-e? Szűkszavúan nyilatkozott, amit teljesen megértettem. Nem is vártam el, hogy órákat regéljen erről a borzasztó szomorú témáról, így megöleltem és ott hagytam.
Ezután megint több hétig nem láttuk, nem járt iskolába. Néhány nappal ezelőtt váratlanul felbukkant a suliban és közölte velünk, hogy most látjuk őt utoljára, elmegy a suliból. Most is csak az osztályfőnökhöz jött elintézni az utolsó simításokat ez ügyben. Megdöbbentem e hír hallatán! Nagyon sajnáltam, hogy elmegy és nem értettem... Bár valahol várható is volt, mivel gyakorlatilag többet hiányzott év eleje óta, mint amennyit iskolába járt. Ha nem magától megy el, akkor a tanárok rúgatják ki a rengeteg igazolatlanja miatt. Odarohantam hozzá és összeszorult torokkal kérdeztem, hogy miért hagy itt minket? Azt mondta, higgyem el, hogy jó oka van rá. Tudja, hogy bennem megbízhat és nem mondom el másnak, de itt akkor sem akarja az egész osztály előtt, mert jól tudja, hogy még a falnak is füle van és elég bizalmas téma az, amiről szó van.

Megegyeztünk tehát, hogy ír majd nekem egy emailt, amiben részletesen elmeséli, hogy mi történt pontosan. Ekkor már sejtettem... Pár nap múlva meg is érkezett a levél. Az elején tisztázta, hogy ne aggódjak, nem hagyja ott végleg az iskolát, csak épp évet halaszt. Tanulmányai hátralevő részét viszont egy másik iskolában hajlandó csak elvégezni, mivel elege van az itteni kétszínű, rosszindulatú, hazug, emberekből. A féltve őrzött titka pedig, amiért mégis hanyagolja egy időre tanulmányait az az, hogy mégis megtartja a babáját!... Bevallotta, hogy rengeteget gondolkodott ezen az egészen. Éjjel-nappal, még álmában is csak ezen járt az esze! Azt mondta, megfizethetetlen számára az az érzés, mikor a kedvese, a hasára csúsztatja a kezét és megpuszilja.

Tudja, hogy a közös gyerekük, növekszik odabenn és egyszerűen képtelen volt bántani őt. Nem érti, hogy lehet ez, hiszen még meg sem született a pici, de máris jobban szereti a világon bármi másnál! Azt mondta, ő az övé, az ő teste, az ő vére és hozzá tartozik! Egy idő után érezte, hogy akárhogy is küzd ellene, lelkiismerete nagyobb nála.
A szülei is megbékéltek a gondolattal és elfogadták a helyzetet. Nem tudnak mit tenni, ami történt, megtörtént és kötelességük segíteni lányukat...és hamarosan unokájukat is, akit egyelőre még a szíve alatt hordoz. Még a barátja is talált munkát. Nem álom meló, de igyekszik eleget tenni újdonsült szerepének. Most úgy érzi Vani, hogy boldogabb, mint valaha! Alig várja, hogy megtapasztalja a kismama-lét pozitív és negatív élményeit is.

Nagyon örültem a döntésének és hogy végre rátalált a saját útjára.
Sokan úgy gondolták, hogy direkt jól jött a terhesség az életébe, mert végre egyszer felelősséget vállal valamiért.

Mivel tudom, hogy az emberek 90%-a nem osztja a véleményemet, arra lennék kíváncsi, hogy vannak-e még olyan személyek, akik szintén megtartották volna a babát a lány helyében?