Igazából nem tudom miért született meg ez a bejegyzés, de megpróbálom leírni, hátha a szívem kiöntésével jobb lesz.
Saját meglátásom szerint az élet örök küzdelem, folyamatosan küzdünk másokkal és önmagunkkal, csak nem mindegy hogyan. Van aki szemtől szembe megy rá a másikra, van, aki alattomos módon, kígyó módjára kúszik fel az ember lábán és szép lassan fojtja meg. Igazából csak azt akartam ebből kihozni, hogy furcsa világban élünk. Sokszor nyújtanak segítő kezet, de az emberek mindannyiszor csak a kéz emelését veszik észre, amitől megijednek és behúzódnak a saját kis csigaházukba, ahogy én is teszem most. Épp a legrosszabb korszakomban vagyok, senki társaságára nem vágyom, senkire nem vagyok kíváncsi és nekem ez most pont jó. Nem ártok senkinek (szerintem) és ugyanezt várom el másoktól. Talán sérülékenyebb vagyok a kelleténél, ami valószínű, mert sajnos mostanában túl sok mindenen mentem keresztül.
Alapvetően nagyon közlékeny és beszédes ember vagyok, de most valahogy nincs kedvem beszélgetni, kevesebbet mosolygok és nem tudok pozitív lenni.
Végignéztem a Nagypapám leépülését anno és most hasonlóan megyek keresztül. Ugyan már mosolyog a Nagyim, ha meglát, de nem akar felkelni, nem sétál, nem mozgatja meg magát és egyre jobban aggódunk érte. Ma kerek perec kijelentette, hogy az az érzése, ő már nem fog elmenni a szívszanatóriumba. Ő is fél, ahogy mi is, de ettől függetlenül erősödik, van színe és végre sokat eszik.
Mindezen pozitív jelzések ellenére úgy egy hete nem érzem magam a réginek, nem csacsogok annyit és tehernek érzem magam mindenki számára. Ellődörgök a lakásban, bemegyek a munkahelyemre, a kórházba, de mindenhol azt érzem, hogy nem kéne ott lennem. Egyedül nem tudnék meglenni, de ugyanakkor a kommunikációra meg nem vagyok hajlandó, úgy érzem csak magamhoz láncolom az embereket, akiket szeretek azzal, hogy hozzájuk szólok.
Azt hiszem kicsit le kéne eresztenem, el kéne mennem valahova, gondolkozni egy kicsit ezeken, mert ez így nem fog jóra vezetni. Talán megint csak túlaggódom....