Állok a metró kijáratánál, mint egy faszent. Utálok búcsúzni, tudom, hogy megint eltelik egy kis idő mire újra láthatom. Nem sok, csak pár nap, de mégis... egy nyár alatt hozzászoktam, hogy szinte minden nap látom, a szuszogására alszom el... arra, hogy simogat és puszit nyom a vállamra.
Addig ácsorgok és integetek, amíg el nem tűnik a sarkon az újonnan szerzett csodajárgányával. A mozgólépcsőn felhívom Anyut, gyors egyeztetés, majd lerakom a telefont. Hirtelen eszembe jut az első randink, a nyaralás, a közös emlékek... a szobafestés, a csellengések. Soha nem gondoltam volna azt, hogy lesz egyszer egy fiú, aki miatt bérletet veszek, hogy könyebben elmehessek hozzá, meg kirándulhassunk, akinek hiányzik a szuszogása és a piszkálódása, ha nincs velem. Sallangnak tűnik, pedig nem az. Átestem pár csalódáson és ugyan nem vakon, de újra tudok bízni. Temetek egy rossz múltat, de élek egy szebb jelenben és hiszek egy még szebb jövőben. Látom a fényt az alagút végén (de miért dudál?), talán egyszer ki is jutok, de hosszú az út.
A bemutatkozásomon is elgondolkozom, hosszas töprengés után arra jutok, hogy 23 éves vagyok, jelenleg boldog párkapcsolatban élek, a szüleim ugyan elváltak, de láthatom őket és ez a fontos. A Nagymamám él, ugyan nem virul, de köztünk van és mostanában újra sokat mosolyog, újra tud nevetni a bakjain. Tanul járni, immár harmadszor a 69 éve alatt. Ebből egy ugye mikor kiskorában először talpra állt, egy mikor lebénult 6 évvel ezelőtt a jobb oldalára, a harmadik pedig folyamatban van jelenleg is. Van egy öcsém is, akiért az életemet adnám, ő 19 éves, ritkán látom, de nyugtat a tudat, hogy jól van, idén érettségizik az évveszteség és a nulladik évfolyam miatt. Nem lesz egyszerű dolga, az biztos. A sulit én sem szerettem, a végén (érettségi után) már csak bejártam, hogy legyen valami belőlem, 2 év kemény nappali képzés (sírkoszorún és padon alvás ) után sikeres szakmunkás vizsgát tettem, szakmám szerint virágkötő-berendező volnék. Jelenleg telemarketingesként dolgozom, hétfőtől péntekig egy kis headseten mobiltelefonnal próbálok boldogulni hol kisebb, hol nagyobb sikerekkel. Ami a szabadidőmet illeti, azt többnyire vagy itt töltöm, vagy mászkálok, kolbászolok amerre éppen az orrom mutat. Szeretek sétálni, néha a nyüzsgő város fényeit és életét bámulva, néha pedig a természet csodás csendjét és harmóniáját figyelve. Imádok bőrig ázni az esőben, vagy egy havas, téli napon kibámulni az ablakon egy bögre forrócsokival a kezemben, mialatt a kiscicám mellettem ül, dorombol és nézi velem a hóesést. A hógolyózás és a szánkózás ugyan nem a kedvencem, jobb szeretem nézni, mint tapicskolni benne, de például a mesenézésre bármikor kapható vagyok. Bárki nevezhet maradinak, de én leragadtam még a régi meséknél, mint a Disney rajzfilmek, A Charlie (a kutyás mese ), vagy a Vili a veréb. Gyerekes vagyok, sosem tagadtam. Kicsit naív, kicsit bolond, de a szüleim gyermeke. Hiába vagyok 23 éves és nő, valahogy talán sosem szeretnék felnőni. Ritkán sminkelem magam, rossz tulajdonságom, hogy szinte mindig tramplin öltözködöm. Érdekes jelenség vagyok, hirtelen haragú, de nem haragtartó, kissé hisztis, érzékeny, gyakrabban sírom el magam a kelleténél, túláradó szeretetrohamaim vannak, amiket gyors ölelgetéssel, puszilgatással vezetek le. Mostanában nagy lett a szám is, hangot adok a nemtetszésemnek a metrón, a villamoson, a buszon, szinte bárhol, persze igyekszem kultúrált és emberi maradni. A nem szeretem részt kihagyom, kár a gőzért, sok is van belőle, meg inkább igyekszem pozitív maradni. Jobb a léleknek. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy az élet olyan, mint egy tükör... ha mosolygsz, akkor mások is visszamosolyognak rád. Igyekszem ehhez tartani magam, bár a mai világban igencsak kihalóban van az emberség és a kommuikáció. Azért azt sajnálom, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással... pedig lenne mit tanulnunk még egymástól...
Közben megérkezik a metró, felszállok, nézem a savanyú arcokat és arra gondolok, hogy valahol a meleg lakásban vár az Anyukám, aki majd mosolyogva fogad. Arra gondolok, hogy épp távolodom attól, aki jelenleg minden gondolatomat átöleli és lefoglalja. Rossz helyzet, de vígasztal a tudat, hogy nemsokára újra megérinthetem...