Miért van az, hogy nem bírom elviselni azt az embert, akit szeretnem kéne. Rokonom, méghozzá elég közeli rokonom. Nem bírok ki mellette 1 óránál többet anélkül, hogy ne idegesítsen fel. Ezzel nem vagyok egyedül a családtagjaim szintén nehezen viselik el szegényt.
Tudom, hogy rossz neki, hogy egyedül van, egész nap járja Budát, hogy ne kelljen otthon lennie. Amikor messze van és rágondolok, akkor sajnálom, hogy rossz neki, de abban a pillanatban, hogy találkozunk elkezd szurkálódni és olyan dolgokat mondani, amik nekem fájnak, vagy egyáltalán semmi köze hozzá.
Pl.: fájó pont az életemben nagypapám halála, ő pedig folyton felemlegeti és közli, hogy neki milyen jó, mert ő már nem szenved.... vannak ennél cifrábbak is, de azok már nem ide valóak.
Mikor elmegy, utána rossz embernek érzem magam, mert nem tudtam vele normális és türelmes lenni. Úgy érzem, mintha direkt utazna arra, hogy ha már neki rossz, akkor a körülötte levőknek is az legyen.
Amikor pici voltam, olyan 7-8 éves és lejött hozzánk látogatóba a "tanyaközpont"=Kaposvár mellé, akkor azt mondta, hogy édesapám bárcsak ne Budapestre járt volna egyetemre, így nem találkozott volna édesanyámmal és nem kerül el tőle 200 km-re. Azt kívánta, hogy én se a közelben találjak magamnak férjet és az én szüleim is éljék át amit ő.
Ezzel az a probléma, hogy én akármennyire tudok összeveszni a szüleimmel, mégis hazamegyek. Persze meg lesz majd a saját életem, de szívesen megyek haza. Most ez nincs meg, amikor megjelenik mindenkinek görcsbe rándul a gyomra, hogy most éppen mivel fog minket bántani.
Mindezek ellenére szeretnék türelmesebb és jobb ember lenni, hogy tudjak kedves és normális lenni vele, még akkor is, ha ő folyton bánt.
