Időm és kötelességeim úgy engedték, hogy március utolsó hétvégéjét egy kis biciklizéssel töltsem. Gondoltam, felfedezek egy eddig számomra ismeretlen világot, így a biciklis térképemet figyelgetve a Szigetköz tájára tévedt tekintetem. Kerózásra alkalmas, úgynevezett kerékpárbarát utak vezetnek arrafelé – keresztül szigeteken-vizeken.
Mondtam hetekkel ezelőtt a komáknak, ismerősöknek, hogy akinek kedve van, tartson velem. De nem találtam jelentkezőt. Aztán mikor konkretizálódott a terv, egy kapós marketing dumával – legalábbis én annak gondoltam – támadtam a célközönségemet, továbbra is sikertelenül. Így alakult, hogy egyedül vágtam neki az útnak.
A tervem a következőképpen hangzott: leutazok a bicóm társaságában Győrbe, ott eszek egy menüt, elgurulok Mosonmagyaróvárig, szétnézek, onnan a határig, vadkempingezek, ahol az éjszaka elér, másnap átugrok Pozsonyba és Bécsbe, utóbbi helyen szintén elfogyasztok egy menüt, ezt követően rövid városnézés, majd vissza a szülőhazámba és szintén sátorhelyet keresek valahol magamnak. Harmadnap bóklászás a Szigetköz csodás vidékein, időben visszaérkezni Győrbe, hogy még át tudjak ugrani Pannonhalmára, aztán vissza, fel a vonatra és szépen hazadöcögni. Az égiek nem pontosan ezt szánták nekem, íme, ahogy ők gondolták:
A csütörtök reggeli 6:15-ös vonatot sikerült elcsípnem. Külön örömmel töltött el, hogy pont azzal a járattal indult Fecó komám is munkába, így egy szűk órát szórakoztathattuk egymást. A tervezett ütemben meg is érkeztem a fővárosba, ahol volt egy órám átszállni egy másik pályaudvaron, de nem terveztem még odamenni, inkább valami nyugis helyet kerestem magamnak. A Városliget alkalmasnak bizonyult. Szeles idők jártak, nem is voltak kellemesek azok a szakaszok, mikor szembe kellett vele menjek. A padon sem tudtam nyugodtan ülni, egyszer a felmálházott biciklimbe is belekapott, úgy kellett utánanyúljak, el ne vigye magával. A vadkempingezés ideáját családom nő tagjai igyekeztek csírázó állapotában elfojtani, így ígértem, hogy találok megoldást szíveik normál dobogási intenzitásának megőrzésére. Egy, a határtól nem oly távoli, szimpatikusnak tűnő kemping vezetőjének telefonszámát sikerült lehalásznom a netről még előző este, őt hívtam fel ezen szeles, ligeti körülmények között, hogy akadna-e kiadó sátorhelye? Az előbb említett normál szívdobogás fennmaradására okot adó választ kaptam. Lassan vonatindulási idő volt, kicsit el is bohóckodtam az időt mindenfélével, így sietve, de meglett a kiszemelt vonat – kevésbé volt teletömve, mint az előző, jobban helyén is volt a komfortérzetem.
Különösebb események nélkül megérkeztem Győrbe. Emlékeim szerint nem voltam még itt korábban – vagy nagyon piciként, amikor még nem tudatosulnak az emberben a dolgok. De abszolút pozitívként jegyeztem most magamban: szép városkép, csordogáló folyók, hidak, műemlékek, koros, impozáns épületek, hangulatos egyetemváros, szép győri lányok és nem utolsó sorban jól összerakott bicikliútrendszer. Egy fórumon feltettem a korábbi napokban egy kérdést, hogy hol találok olyan éttermet, ami nem horror árakkal dolgozik és a biciklit is le lehet tenni magam mellett. Ajánlottak egy utcát, ahol találok és amit itthon valahogy belőttem, el is indultam biciklivel arra az irányba, de nyomát sem leltem /végül kiderült, hogy a másik irányba kellett volna induljak/, így továbbmentem, nagyon nem akartam kóvályogni, inkább haladtam nagyjából nyugat felé. Egy számításba jövő állt még előttem a folyóparton, aminek kiülős része is volt, aztán beljebb jutva kiderült, hogy az nem is oda, hanem magánkézbe tartozik. Éhes nem is nagyon voltam, csak gondoltam ennék valami meleget. De volt nálam még egy házi hotdog, meg egy tonna körüli keksz, csoki, szóval nem aggódtam, ha egy hétig se találnék éttermet.
Elindultam hát meghódítani a szigetközt. Először a gáton tekerve – gondolva, hogy hasonlóképp van megoldva, mint a Tisza-menti bicikliútnál, hogy a gátra húztak egy betoncsíkot – irányultam célom felé, amin a betonburkolat hirtelen kavicsos úttá változott. Sok gondom nem is lett volna vele, csak a szél, mely továbbra sem a barátom, szemből fújt, így a két hátrányos tényező elviselése nehéznek bizonyult. Kerestem egy leágazást, amivel irányomat tartva visszatérhetek a városba. Letértem, visszaértem, és egy utcanévtáblából /melyből a település is kiderül/ realizáltam, hogy már a következő településen vagyok - ez Győrújfalu volt, amiben tetszett az út mentén található fák barackvirág színben történő tündöklése.

Ahogy megtaláltam a bicikliutat és ismét nyugat felé tartottam, ismét szembetaláltam magam a szűnni nem akaró széllel. Így lassan ugyan, de haladtam. Reményeimben még azért élt az a lehetőség, hogy eláll és mehetek normál tempóban. De nem tette, sőt, egyre erősödött. Győrladaméren megálltam, kifújtam magam, döntést hoztam és telefonáltam. Kértem Jencit, hogy holnapra nézzen nekem egy vonatot hazafelé – merthogy ebből már Bécs biztos nem lesz, elérném ugyan, de annyira kifáradva, hogy nem érné meg. Felírtam az adatokat és elővettem két barátomat, hogy segítsenek:

Az „almakompót” elnevezésű energiabombával még nem találkoztam korábban, erre az útra vettem kipróbálni, mit tud. Általában magában szeretem az almát, nem feldolgozva, így-úgy, – egyetlen egyszer ettem finom almás sütit – ennek se volt mennyei az íze, de érezhetően visszapótolódtam /persze ez lehetett a műzliszelet hatása is/. Ami a lényeg, hogy újra haladtam, persze erős széllel szemben, de kevésbé voltam letört.
Próbáltam játszani Az élet játékából ismert játékot, hogy ebben a rosszban mi lehet a jó? Először is: nincs defektem, másodszor: nem szakadt el a láncom, harmadszor, ami a legjobb: holnap végig hátszélben utazok.
A bicikliút egyébként magában megfelelő állapotú, kb egy 5 km-es szakaszon van felrepedezve, azon kívül lehet(ne) rajta hajtani, ha nincs szél. Környezete viszont monoton: itt is szántó, ott is szántó, ami a kutyát sem érdekli, kivéve persze, ha a kutya mezőgazdasági illetőségű. Pozitívum, hogy sok az információs tábla magáról a Szigetközről, illetve az átutazott településekről. Továbbá jó volt látni, hogy majdnem minden település határában találni egy ehhez hasonló fedett, de nyitott oldalú kerékpáros pihenőt:

Hédervárra érve megint pihenni vágyott a testem, megadtam neki, amit kívánt, közben az agyamat terheltem egy kis matematikával: meglesz-e a beígért 6 órás kempingbeérés? Arányokat mértem össze, távolságokat számítgattam, időt kalkulálgattam, így kijött, hogy még rossz esetben is bőven, ezzel együtt olyan negyed-fél 6-ot számoltam. Ez megnyugtatott, pakoltam volna el a dolgaimat, mikor a szél olyan erős lett, hogy széttépte a térképemet, alig győztem az összes végtagommal egybe tartani.
Fújt a szél, csak fújt. Egyszer-egyszer azonban, mikor levegőt vett, hogy újra fújjon, beleerősítettem és ha 100m-t is, de rendesebb tempóban tekerhettem. Így fogyatkoztak előlem a célomhoz vezető kilométerek. A weatherspark mérései szerint egyébként átlagban 9 m/s-os szelek voltak a vidéken /mértékegységek átváltásának mesterségében gyengébbek kedvéért: 3,6-tal kell megszorozni, hogy km/h-ban megkapják a sebességét/. Az rendben van, hogy teher alatt nő a pálma, de én már megelégszek a pálma méretével, nem akarom tovább növelni.
A Nap igyekezett sütni, de a hideg szél rombolta a hőérzetet, az amúgy majdnem 20°C-ot is elérő hőmérséklet érződött olyan 12-14-nek. De egyre felhősödött az ég, egy igen sötét is felém igyekezett, de hamar vége látszott, így nem nagyon tartottam tőle. Aztán rá merőlegesen egy másik, az már gonoszabbnak nézett ki. Olykor-olykor én is így kémlelhettem az eget:

Mosonmagyaróvárat is elértem, itt tudtam meg, hogy a Nyugat-Magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karának egy része a várba költözött. Terveztem még ellátogatni itt a Wittman-parkba is, de nem úgy voltam energiaügyileg. Aztán az órámra pillantottam, ami tudatta velem, hogy már úgyis indulnom kéne. Elindultam, de szerintem ekkor kezdett bele igazán fújni szél, az úton sorra letört faágak jelentek meg. Fogyott az erőm, 5 óra elmúlt, de még két település előttem állt, azután jött csak a kemping. Nem volt mást tenni, tekertem, néha 4-6-tal, de legalább haladtam és nem álltam. Elhagytam Feketeerdőt /neeem, nem a németországit, ahonnan a Duna ered /. Talán még tovább erősödött, esőre is állt. Sehol a következő település, Dunakiliti. Megyek, de még házak távoli sziluettje sem rajzolódik ki. Tekerek, de semmi. Aztán egy fasor után megpillantok némi civilizációt, egy ház mellett egy kilométerkövet, hogy 9, Mosonmagyaróváron láttam egy táblát, hogy Rajka 15, emlékeztem a műholdas térképről, hogy a kemping nagyjából Kiliti és Rajka között félúton található, elővettem legjobb matematikatudásomat, számolgatni kezdtem és arra jutottam, hogy innen még 3 km, de hátha inkább Kilitihez közelebb építették azt a kempinget!

Na, ezt nem vártam; ezen a szakaszon találkoztam a legerősebb légmozgásokkal. Néha le kellett szálljak és megállnom, míg alább nem hagy. Egy alkalommal olyan is volt, hogy az arcomon lebegtette a bőrt – úgy, hogy én álltam. Az említett időjárás figyelő honlap adatai szerint a legerősebb széllökés 20 m/s-os volt – biztos szélárnyékban mérték…

Annyira elfogyott minden belőlem, hogy már-már azon voltam, kilököm az út mentén a sátrat, gyorsan felállítom – már amennyire a szél engedi –, belevackolom magam és alszok, nem érdekel semmi. Az eső elkezdett cseperegni, a szél meg az esőcseppeket apró víztűkké alakította, amik szurkáltak, ahol értek. Adtam még egy esélyt a kempingnek: kiszemeltem egy fasort a távolban, ha azt elhagyva megpillantom, ott alszok, ha nem látom, akkor vadkemping. Elhagytam a fasort, az ég adta világon nem látszott semmi. Adtam még egy esélyt a kempingnek – itt már nem határoztam meg döntőpontot, csak tekertem. Egy kis híd után fellobbant a remény kicsiny lángja, kerítést láttam, belül faházakat, füves placcot, egy nagy épületet, kenukat meg egy kiírást, hogy Aranykárász Kemping.

Megörültem, 17:50-re begurultam, ott várt a főnök, mondtam ki vagyok, hogy én telefonáltam, mondta, hogy májusban nyitnak, de mert szóltam, hogy jönnék, így oké volt a dolog. Kértem egy faházat, nem lett volna már kedvem sátorállításba fogni, az esőfelhők keringtek felettünk, a szél tombolt, szóval talán mindenki megérti. Takarított egy kicsit az egyik faházban, mutatta, hogy mi hol van, tisztálkodási lehetőségek, ez-az-amaz, nem mondtam, hogy nomád körülményekre voltam berendezkedve, szóval csak megértően bólogattam, akciósan, kétezerért megkaptam a kecót.

Aztán el is ment, otthagyta velem a kempinget, mert várta haza a családja. Szétnézegettem, lementem a folyópartra /mert ott folyik közvetlen mellette/, van ott egy kishajó, egy „vízikosárlabda pálya”, stég, azon padok, hangulatos lehet, ha jó az idő.
Visszamentem a házikómba, elővettem a könyvemet, olvasgattam, közben hamar lecsúszott egy tábla finom barackos-kekszes csoki meg mellé kókuszos-keksz. Sokat nem olvastam, olyan 8 óra táján beburkolóztam a hálózsákomba, belőttem egy 5:40-es ébresztőt, aztán aludtam /kicsit tartottam a túlalvás „veszélyétől”, hogy csak fáradtabb leszek, de már nem volt kedvem semmit se csinálni, 2 órával korábban meg csak nem akartam felkelni, így maradt, ahogy van/.
Nagyon mélyen nem tudtam aludni, mert időnként felkeltem az apró neszekre: ágak hullása, eső szemerkélése, szél zúgása. Reggel mikor szólt az ébresztő dallam, nyugtattam magamat, hogy ma úgyis a hátamba fog fújni a szél, ráérek még a felkeléssel, belefér még egy kis szundikálás. Végülis 6:20-kor kászálódtam ki az ágyból, megmostam az arcom, ittam egyet, ettem egy műzliszeletet, felmálháztam és elindultam. Gondoltam, ha már itt vagyok a határ mellett, át kéne kelni, úgyse léptem még át határt keróval. Így nem Dunakilitit vettem célba, hanem Rajkát. Ez azzal járt, hogy az azóta sem nyugvó széllel továbbra is szembe mentem, de így reggeltájt még nem volt olyan izmos. Rajkán kerestem a táblákat, hogy melyik út hova vezet, nagyjából csak annyit tudtam kisilabizálni, hogy a határ felé egyenesen kell menni. Mentem is, de aztán megpillantottam egy biciklis táblán, hogy Hegyeshalom: 15 km. Húha, mondom, nem Ausztriánál lépném át a határt, ha nem muszáj, inkább Szlovákiánál, ami elvileg csak pár száz méterre van. De el is ment a kedvem, inkább visszaindultam Győr felé. Már Rajkáról is kiértem, amikor meglepődtem, sőt, nem hittem a körülményeknek, a szél 5 perc alatt megfordult és most ismét az arcomba süvít. Azért csak tekertem, elhagytam a Rajka vége táblát, mentem-mentem, de nem volt ismerős a környék. Elmentem egy olyan útszakaszon is, amiben egészen biztos voltam, hogy nem jártam, ekkor megpillantottam egy Bratislava táblát a jobb oldalon. Senkit ne tévesszen meg, nem Pozsonyig tekertem úgy, hogy észre se vettem, csak éppen a határon keltem át, aminek sok nyomát nem láttam

Innen már könnyen irányba tudtam állítani a verdát, éreztem is a jó kis szelet mögöttem, a táskák pedig vitorlaként repítettek, nekem szinte csak ülni kellett a biciklin. A Nap sehol se látszott, az eső szemerkélt, a szél meg talán harmada olyan erős lehetett, mint az előző napi, de tolóereje volt. Gondoltam, ha már ilyen jól megyek, csak nem a szántóföldek között vezető bicikliúton kéne tekerni, hanem inkább az ugyancsak biciklibarát, gyér forgalmú mellékutakon, így Dunakilitiről Halászi felé térültem. Dunakiliti határában van egy golfpálya, igen megadják a módját a dolgoknak:

Már is több szépet láttam ezen az útszakaszon /Dunakiliti-Halászi/, mint az egész bicikliúton, de sokat fotózgatni mégsem álltam meg, mert egyrészt nem voltak jók a fények, másrészt egyre erősebben esett, harmadrészt a hangulatom megint kezdett romlani. Halászit elérve a hamarabb utat választottam, így nem mentem vissza Lipót felé, pedig az az út is ígért volna biztos szépeket.

Akármennyire üdítő volt hátszélben tekerni, inkább tekerek szélcsendben a saját erőmből, ragyogó napsütésben, finom nyári illatok közepette. Olyan lehetett ez, mint a hóban csúszkálni kedvelők, akik nem helikopterből ugranak ki a hegy csúcsán, hanem felmásznak és utána élvezik az életet, de nekem sikerült kiélveznem az első két településig, utána hangulatrombolttá váltam. Tekertem ugyan, az a része jól is esett, de vártam már a végét.
Aztán Győrhöz egyre közelebb jutva szakadozott fel a felhőzet, de a Napot továbbra sem láttam, eső már csak szakaszosan jelentkezett, akkor is enyhe szemerkélés formájában – áztató hatással nem bírt, csak azt a tudatot adta meg, hogy esik valami és nem hagy száradni – mert azért volt pár átázott rész a ruházatomban.

Aztán megérkeztem Győrbe, hamarabb is, mint ahogy a vonat jött. Város nézni sem nagyon volt már kedvem, azért lőttem egyet-kettőt:

A szél vs. én küzdelemből 1:1-re jöttünk ki, neki az érdeme, hogy nem jutottam el Bécsbe, az én érdemem, hogy a határig azért bevállaltam.
Egy tekerészésnek jó volt, de jó időben, szélcsendes időszakban érdemes lenne egyszer visszanézni.

Az út eredmények a következők /ketté bontottam, oda- és visszaútra/:
Odaút:
Táv: 64,24 km
Tekeréssel eltöltött idő: 4:21:33
Átlagsebesség: 14,7 km/h

Visszaút:
Táv: 72,6 km
Tekeréssel eltöltött idő: 3:20:54
Átlagsebesség: 21,7 km/h
/utóbbi esetében elgondolkodtató, hogy a 300-as túrámon egy bő 50 km-es szakaszon szembeszélben hajtottam, itt ~5 km-t leszámítva végig hátszélben, mégis csekélyebb az átlagsebesség/.

A hölgy származási helye: femjoy.com