Az Utódok

Amikor a lurkók (10 és 12 éves fiúk) látják, hallják, hogy „apu” zenét hallgat, mindig megjegyzik hogy apu megint bronzkori technikát használ. A kis taknyosok, szétvág az ideg darabokra! De azért ők is „királynak” tartják, amikor a lemezjátszó hangszedő karja visszatér automatikusan a tartójára lejátszás végén és kikapcsol. És megbűvölve ülnek, amikor a magnódeck mechanikája csattog-zörög-kapcsol. Hát nem egy érintőképernyő, az biztos!

Rajtakaptam már őket, hogy csak azért molesztálják a decket, mert szeretik nézni, hallani, ahogy dolgozik. A rendszeres takarítások alkalmával, nyitott gépháznál el szoktam magyarázni mi-hogyan működik. Gyereket még ennyire nem láttam figyelni! És amikor kérdezik, hogy mi-miért van, attól olvad el apuka lelke véglegesen! Igen, szeretném megfertőzni őket ezzel a tisztelettel és megértéssel a technikai dolgok iránt és mindig bíztatom őket, hogy ha valami nem gömbölyű, akkor kérdezzenek. Azt hiszem, ezt édesapámtól tanultam én is.

Konklúzió és Kérdések

Persze tudom, hogy az általam felsorolt komponenseknél sokkal modernebb és többet tudó eszközök is vannak a piacon, akár még használtan is.
De mit tegyek akkor, ha ezek a készülékek nekem beváltak és napi szintű használatban azt hozzák, amit várok tőlük?! Nem mellesleg, közülük néhány családi és eszmei értékekkel is bír.
Nekem alacsonyak akkor az igényeim?

Halottam már mindenféle nagyon drága összeállításokat különböző süketszobákban. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tetszettek. De máshogyan tetszettek. Lehet, a tudatalattim közben folyton azt sugdosta a fülembe, hogy neked erre neked soha nem lesz pénzed. És lehet, hogy igaza is volt.
Közben pedig értékelem azt a kort, amikor a fém alkatrészek még valóban fémből készültek, ami adott helyre lett tervezve az nem csak gányolva került beépítésre.

Ezt hívják akkor nosztalgiának?
Nos ha igen, akkor én megmaradok inkább a velem egyidős technikai megoldásoknál.
Semmi bajom a műanyagokkal. Inkább az igényesség elvesztése az, ami bánt. 4 helyett csak 3 műanyag pöcköt terveznek egy rögzítéshez, ami a második szétszerelés alkalmával el is törik.
A fogyasztói társadalom átka? Lehet? Oké legyen.

Csak azt nem értem, hogy miért próbálják belénk sulykolni a reklámok, hogy minden, ami régi, az „rossz” és használhatatlan? Pedig aki nyitott szemmel jár, az sokszor látja, hogy néhány régebbi technika nemesebb és tartósabb, mint a mai. Miért járunk akkor csukott szemekkel? Így kényelmesebb?

Erre futotta, itt tartok most! Hogy merre tovább? Nem tudom.
Ha valamelyik komponensen változtatok, a végeredmény már nem ugyanaz, amit hallani szeretnék. Cseréljek le mindent?
Azt tudom, hogy a Dire Straits még mindig úgy szól, ahogy gyerekkoromban megszerettem. AHOGY ÉN MEGSZERETTEM!

Hogy mennyivel jobb lenne a hangzás ezüstös-aranyozott, bevont, lekent, átforrasztott bizgerékkel, nem tudom.

Kérlek benneteket, hogy legyetek befogadóak a kísérletezőkkel szemben is!

Miért kell rögtön nekiugrani annak, aki először fog a kezébe fűrészt, kalapácsot, Dremmel fúrót, ragasztót, plexilapot? Mert sajnos ez a tapasztalatom. Érdemi, okos, segíteni szándékozó hozzászólásból viszont nagyon kevés van!

Vagy csak akkor vagyunk boldogok, ha kiélhetjük a – Dögöljön meg a szomszéd tehene is – mentalitásunkat?

Egy Zen bölcselet szerint „Kilenc kudarc, kilenc próbálkozást jelent…”

Üdvözlet és tisztelet mindenkinek, aki olvassa!