2. oldal

Rádöbbenek, hogy a drótkerítés nincs ott. Semmi nincs. Sem az állattetemek, sem az ösvény, amin jöttem, sem a figyelmeztető táblák. Van helyette sötétség és sűrű köd. Az egésznek olyan gonosz hangulata van. Úrrá lesz rajtam a félelem, elkezdek szaladni. Ahogy szaladok előre, egyre bentebb érek az erdőbe. Hangokat hallok. Fák gallyai törnek és kutyák morognak. Már alig kapok levegőt, de egy pillanatra sem merek megállni. Érzem, ezen most az életem múlik.

Elmúlnak a zajok, lelassítok és megállok. Nagyon elfáradtam, lefekszem egy fa tövéhez. Hatalmas fák vannak itt, a lombkoronájuk teljesen összeér, azt sem lehet látni, hol van a Nap. Teljes a sötétség. Szerencse, hogy hoztam magammal egy zseblámpát, bár ilyen sűrű ködben ez sem sokat ér. Itt bent nem lehet különbséget tenni nappal és éjszaka között, de már biztosan lement a Nap. Akármilyen őrült ötletnek tűnik, aludnom kell pár órát. Lehunyom a szemeimet és már alszom is.

Hangos zajra ébredek. Három kutya áll mellettem, közben ugatnak és morognak. Lassan közelítenek, biztos vagyok benne, hogy most meg fognak ölni. Az egyik már épp a lábamhoz ér, amikor a távolból hirtelen feltűnik valami. Egy emberi alak. Azt nem tudom, hogy nő vagy férfi, a ködtől nem látszik. Azonban ahogy feltűnt, a kutyák vonyítva elszaladtak. Mire visszanézek, már nem volt ott senki. Felállok a fa mellől, leporolom magam, és elindulok arra, amerről jöttem. Az égtájak alapján nem tudok tájékozódni, mivel nem látszik az ég, így csak reménykedek, hogy nem körbe-körbe sétálok. Valahol csak van széle ennek az erdőnek.

Éhes és szomjas vagyok, félek itt egyedül. Haza akarok menni. Küzdenem kell. Ahogy sétálok, a kis ösvény mellett van néhány bokor. Elmegyek az egyik mellett, és az megmozdul. Nagyon megrémülök, azonnal arra gondolok, hogy ebben is valamilyen állat van. Most nem kezdek el szaladni, hanem óvatosan közelebb megyek a bokorhoz. Először csak nézegetem, majd széthúzom az ágait. Ahogy nézek befelé, egy lányt pillantok meg, aki ott alszik, a bokorban. Körülbelül annyi idős lehet, mint én. Nem veszi észre, hogy itt vagyok, de felkeltem. Felnéz, megijed, és elkezd sikítani. Elmondom neki, hogy nem akarom bántani, hogy most kerültem ide, ebbe az erdőbe. Van egy órája, amiben van naptár. Mutatja, hogy ő pontosan 720 napja van itt. Két éve, viszont csak a hónapok és a napok változnak, az évszám nem. Nem érti, ahogy én sem. Nagyon örül, hogy végre találkozott valakivel, mert ezalatt a két év alatt egyetlen emberrel sem találkozott. Fáradtak vagyunk. Egymást átölelve lefekszünk aludni. Biztonságban érzem magam.

Szinte egyszerre ébredünk fel, ő pár perccel utánam. Kérdezi tőlem, nem vagyok-e éhes. Mondom neki, hogy de igen, már nagyon éhes vagyok, nem is tudom mikor ettem utoljára.
- Akkor gyere, mutatok valamit. - Mondja mosolyogva.
- Te már tudod, hogy mi hol van itt az erdőben? - Kérdezem.
- Hát én már elég régóta vagyok itt. - Feleli.
Megfogja a kezem és elkezd szaladni, magával húz. Már hosszú percek óta csak futunk, de nekem fogalmam sincs, hogy hová.

Majd odaérünk egy kis patakhoz. Azt mondja, menjek át rajta, nem mély, épphogy bokáig ér. Ott lesz egy kis bokor, amin narancs színű bogyók vannak. Abból egyek meg tizet, majd jöjjek vissza hozzá. Felhúzom a nadrágom szárait, hogy ne legyenek vizesek. Átsétálok a patakon, meglátom a kis bokrot. Leszakítok róla tíz bogyót, megeszem, majd visszasétálok a lányhoz. Rám néz, és ennyit mond:
- Most ettél életedben utoljára. Soha többé nem leszel éhes.
Csodálkozva nézek rá, de hiszek neki.
- Te is ettél ebből? - Kérdezem.
- Természetesen. Mást itt nem lehet enni, és nélküle éhen halnánk. - Válaszolja.

Elkezdünk sétálni, teljesen mindegy, hogy hová, mert úgy sem tudjuk, hogy éppen hol vagyunk. Leülünk beszélgetni. Elmondja, hogy van két testvére. Az egyik három évvel fiatalabb nála, a másik akkor született, amikor ő betévedt az erdőbe, így őt nem is ismerhette.
- Hogy kerültél ide? - Kérdezem tőle kíváncsian.
- Ne beszéljünk erről kérlek, talán majd egyszer elmondom. - Mondja szomorúan.
- Rendben, ne haragudj. - Feleltem.
Fejét az ölembe hajtja, és elkezd sírni.
- Itt fogunk meghalni. Soha nem jutunk ki. - Mondja szipogva.
- De igen. - Válaszolom neki, és megsimogatom az arcát...

2010. szeptember 1-én Móci kolléga elkészítette ennek az írásnak a paródiáját, amit 2-án publikált. A paródia itt olvasható, jó szórakozást Mindenkinek!