1. oldal
Nagy vihar közeledik. A kék eget már teljesen eltakarják a szürke felhők. Nem a legjobb időjárás ez, így vasárnap délután két órakor. Különösen most nem. Magányos vagyok. Szívesen sétálgatnék a városban a barátaimmal, ha lennének. Csakhogy nincsenek. Régóta nem beszéltem őszintén senkivel, nem bízom senkiben. Nem tehetek mást, csak fekszem az ágyamon, kis csendes szobámban. Gondolkodom. Jobb lenne, ha nem tenném.
Az itthoni folyamatos veszekedésektől frászt kapok. Nem bírom a konfliktusokat. Most nem zavar, hogy magányos vagyok, akkor is elmegyek itthonról. Egy kisvárosban élek, annak is a szélén. Van itt egy erdő, aminek a területe nagyobb mint magáé a városé. Azt beszélik, drótkerítéssel van elkerítve, és nagy táblákon jelzik, hogy "Belépni Tilos!". Soha nem voltam még arra, ezért gondoltam megnézem, igaz-e amit mondanak. Ahogy odaértem az erdőhöz, félelmetes látvány fogadott. A rozsdás drótkerítés, az egymást érő régi, koszos táblák és maga a hely. Nem éreztem még ilyet, mintha valami különleges erő irányítana. Félek. Olyan érzésem van, hogy valaki figyel, és meg akar ölni. Megfordulok, elmegyek innen, már nem akarok bemenni az erdőbe. Hirtelen zajt hallok magam mellől, oldalra nézek. Egy macska teteme esett le a fáról. Fel volt oda akasztva. A látvány és ez a bűz szörnyű, már több napja tehették. Elkezdek szaladni, haza akarok menni.
Minél távolabb kerülök az erdőtől, annál nagyobb biztonságban érzem magam. Zihálva berohanok a házba, remegek a félelemtől. Itthon nem merem elmondani, hogy hová mentem. Kiskoromban határozottan elmondták, hogy azt az egy helyet messze kerüljem. Késő van már, megfürdök és lefekszem aludni.
Reggel van. Megmosakszom, felöltözök, és kimegyek egy kicsit levegőzni. A városban leülök egy padon, és gondolkodom a tegnapon. Egy szakadt ruhás, idős asszony ül le mellém, és azt kérdezi tőlem:
- Mi a bajod, fiú?
- Semmi. - Válaszolok, hiszen nem is ismerem.
- De látom én, hogy valami bánt. Csak nem az elátkozott erdőnél jártál?
- Maga meg honnan tudja ezt? - Kérdezem tőle, rémült arccal.
- Ó, megéltem én már sok mindent. Látok dolgokat. - Feleli.
- Csak annyit mondok: Ne menj oda többé! Sötét, elátkozott hely az. Örülj neki, hogy egyszer megúsztad. Ha jártál a kerítésnél, már átlépted a határt. Nem lesz bajod, ha nem mész oda többé. De ha mégis bemennél az erdőbe, tudnod kell: Sokkal rosszabb dolgok várnak rád, mint a halál. Aki egyszer bemegy abba az erdőbe, az soha nem jön ki onnan. Ég áldjon! - Ezzel fogja magát és elsétál.
- Nem szabad többé odamennem. - mondogatom magamban. Felállok én is a padról,és elindulok hazafelé. Itthon a szokásos helyzet fogad, a kiabálás már az udvarról hallatszik. Legszívesebben be sem mennék, de nem tehetek mást, ez az otthonom. Az öcsémmel eltöltöm a délutánt, és eljön az este. Lefekszem aludni. Mindig nyugtalanul alszom, éberen, ráadásul az elalvás is nehéz. Akár több órát is fekszem az ágyban, mire el tudok aludni.
Éjszaka van. A zajra felriadok. A nappaliból a szokásos kiabálás hallatszik, és még valami. Valami eltört. Talán egy tányér. Ezen nagyon felidegesítem magam, hogy a szüleim már az éjszakát sem képesek kibírni veszekedés nélkül. Felöltözök, fogok egy zseblámpát és kiszökök a hátsó ajtón.
- Csak azért is elmegyek abba az erdőbe, nincs ott semmilyen átok. - Mondom magamban. Elönt az adrenalin, egyre hevesebben ver a szívem. Megérkezek az erdőhöz, a táblákhoz. A macska teteme mellé több állat is került, már szörnyű bűz van itt. Még egyszer ránézek a "Belépni Tilos!" táblára, majd átmászok a drótkerítésen. Ebben a pillanatban mintha egy másik világba kerültem volna. Semmi más nincs, csak sötétség és félelem. Kívülről nem is sejtettem, hogy ez ilyen félelmetes lesz. Mindenhol csak fa, sűrűbben mint akármelyik erdőben. Inkább mégsem, nem merek tovább menni. Megfordulok, hogy visszamenjek, de akkor...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
