Hogy ki vagyok? Nem lényeges. Életem huszonkét éve alatt soha nem volt igazán fontos. Miért ülök egy forgalmas sétálóutca üres, napsütötte padján? Most már ez is mindegy. Eddig sem számított igazán. Csönd van. Igazán nem ezt várná az ember a város közepén. Valószínűleg persze tévedek, és élénken nyüzsög a tömeg, csak én nem hallom. Vagy csak nem érdekel. Körbefolynak rajtam, elsétálnak mellettem az emberek, mindenki törődik a maga ügyes dolgával. Egy anyuka valamit magyaráz a porontyának... Nem jut el a tudatomig, kizárom ezt a részletet is, mint az összes többit. Minden olyan kicsit, mint egy álomban, amikor hiába ordítasz, hiába próbálsz integetni, senki nem vesz észre.
Halvány felhőfoszlányok úsznak az égen, mondhatni, gyönyörű napunk van. Nem fázom, nincs melegem, nem érzékelem az illatokat. Most igazán csak én vagyok itt, senki más nem tolakodhat be az én kis világomba. Minek is tolakodnának, ők még nem tudják. Csak én tudok valamit és ettől őszinte mosoly terül szét az arcomon. Tudok valamit amit ők nem! Micsoda fordulat, nahát. Mély levegőt veszek, beszívom a tiszta levegőt, élvezem minden kortyát. Elnézek balra, azután jobbra, majd a szemközt ülő kalapos öregúrra. Igazi, szombat délutáni nyugodt pihenés.
Még akkor sem mozdul senki, amikor lehajolok a lábam mellett heverő reklámszatyorhoz, és kihúzom belőle a fegyvert. Honnan van? Nem számít, most már semmi nem számít. Hirtelen megélénkül az utca. Hallom a csivitelő madarakat, hallom ahogy nyikorog a biciklis pedálja, hallom ahogy csukódik egy üzlet ajtaja, hallok mindent. Nem vettek észre, ahogy eltolom a reteszt, felhúzom a kakast, majd a halántékomnak nyomom a rideg csövet. Katt, mondja szinte csevegő hangnemben a kakas. Igazán barátságos hangja van, mégis erőt sugárzó. Még fél centit mozdítok az ujjamon. Megint csend van. Nyugalom van, körbefolynak az emberek és elsétálnak mellettem.
pedig tök jól indul
