A Nagymarosi Hátizsákosok Társasága idén október 12-én, szombaton rendezte a szokásos NaHáT teljesítménytúrát, 5 távon (15, 20, 35, 50 és 90 kilométer). Én egyelőre még csak a 35-ös távot mertem megcélozni, mivel idén kezdtem a túrázást, és még 25-nél többet nem mentem. Az előző bejegyzésben említett két barátom ismét elkísért, ők 20km-en indultak. A két táv nagyjából 14 km-t halad közösen, így úgy gondoltam addig megyünk együtt, onnan pedig ők a célba, én pedig tovább a saját utamon, majd a célban találkozunk.

Reggel nyolc után értünk oda a rajt- és célhelyre, ahol már javában folyt az adminisztráció - elvégre már héttől lehetett rajtolni. Kissé ködös-párás volt a reggel, de a nap már sütött, és nagyon szép meleg őszi napunk volt. A nap első és egyetlen "eltévedését" is elkönyvelhettük - a rajthelyet a szomszédos utcából próbáltuk megközelíteni - a hangokat hallottuk a kerítés túloldaláról, csak kapu nem volt itt. Megkerültük a háztömböt, beneveztünk, kértünk 10 percet a rajtidőnkhöz hogy megreggelizhessünk az udvaron indulás előtt.

Szerelés igazítás, és már indultunk is az itiner szerint ki Nagymarosról, a Szent Mihály-hegy nyerge felé a kék jelzésen. A napsütésben az őszi erdő gyönyörű színekben pompázott, fényképeztem is serényen. A hegyoldalban, keskeny ösvényen szépen lassan emelkedve értük el az első ellenőrzőpontot a nyeregben, majd kutatóaknák mellett elhaladva folytattuk utunkat a második pont - Hegyes-tető - felé. Útközben az Ürmös-réten újabb kincsét mutatta meg az erdő: rengeteg őszi kikerics virágzott mindenfelé, lilára pettyezve a gyepet.

A Hegyes-tetőn újabb pecsétet gyűjtöttünk be, majd felmentünk a nagyon igényesen felújított kilátóba - a középső szinten fedett, félig zárt pihenőhegy van asztallal, padokkal. Innen sikerült elkészíteni a fent látható képet. A másik irányba, Visegrád felé sajnos erősen párás volt az idő, nem látszott túl sok minden.

Tovább a kéken, majd balra letérve a sárga jelzésen vezetett utunk, kis emelkedővel a Remetekereszt-bércen, Zebegény és az országzászló felé. Az emlékparkban megkaptuk a harmadik pecsétet, majd leszerpentineztünk a községbe. A híres-neves-kihagyhatatlan rétesezőt most kihagytuk, bár csábító illatok szállingóztak ki az ablakon. Innentől a Malomvölgyi-patak a túra fókusza, el is indultunk mellette a Törökmezei halastó felé. Kellemes séta a patakparton, néhány gázló-átkelés (faágakból-kövekből rakott ingatag "hidakon" - a gore-tex cipő és túrabot sokat segített) és már meg is érkeztünk a halastavi csomóponthoz, ahol tea és hagymás zsíros kenyérrel vártak a rendezők. Itt megpihentünk kicsit, ettünk kicsit a saját elemózsiánkból is, és itt kezdtem el először számolgatni...

A szintidő a 20-as távon 6 óra volt, nekem a 35-ösön 8 óra. Reggel 8:20-kor rajtoltunk, ekkor már fél egy múlt, és 14 km-nél jártunk. Azaz nekem kevesebb mint négy órám maradt a hátralévő több mint 20 kilométerre. Így hát elköszöntem a többiektől, elraktam a felesleges dolgokat - a fényképező a táskába került, többet nem is kattintottam aznap - összecsuktam a túrabotot (egy ideig nem fog kelleni, és gyorsabban haladok nélküle) és sietősre - néhol kocogósra - fogva indultam el a halastó mellett a szalagozott úton.

A patakot - a halastótól Kis-Hanta patak néven - többször keresztezte az útvonal, egy helyen egy darab bő arasznyi vastag fatörzs volt az átkelő a víz felett egy méterrel. A Pusztatorony nevű bucka oldalában éktelen ordításra lettem figyelmes - egy túratárs csúszott lefelé gatyaféken a meredek lejtőn. Miután meggyőződtem róla hogy nem sérülés, csak a helyzet erős túlreagálása miatt jajgat, illetve van mellette segítség, tovább siettem. (Egyébként nem értem hogy került oda ahol volt, a csúszást valahol az ösvény felett méterekkel kezdte). Egy réten kisvártatva ellenőrzőpont, a pontőrök egy pléden napoznak - de nem várjunk csak, ezek alszanak. Halk, majd kicsit erőteljesebb ''Sziasztok!" - al ébresztettem őket, elvégre a pecsétre szükségem volt.

Tovább Kóspallag felé, balra ismét rá a kék jelzésre, át a falun (valami rendezvény volt az egyik udvarban, lagzinak tippeltem), a falun túl újabb ellenőrzőpont. Almával kínálnak, köszönöm, van saját körtén, annak is el kell fogyni. Mögöttem ketten jönnek a hosszabb táv irányából (mint később kiderült, a neten Lépéshiba és Totesz néven futó tapasztalt túrázók, utóbbi a Túrafüggő blog és mozgalom egyik szervezője), amíg ők adminisztrálnak, én a tovább-utat keresem. Segítenek megtalálni, innentől hárman megyünk a célig. A kéket nemrég elterelték, pár száz méterrel északkeletre lyukadunk ki a Békás-rétre, mint a térképem mutatja. Keresztbe átvágunk, el a tanya mellett, vissza az erdőbe, és már vissza is értünk a halastóhoz. Zsíros kenyér, tea (palackba is), pici pihenő és már indulunk is tovább, engem szorít a szintidő, ők is szeretnének haladni.

El a vadászház mellett, kalandparkot kikerüljük, és zúzunk lefelé a kéken, csak hogy újra emelkedni kezdjünk, ez az utolsó mászás. Rátérünk az aszfaltra, most inkább itt maradunk, nem megyünk le mellé az ösvényre. A kövesmezei parkolónál újra szalagozott útra térünk, meredek lejtőt tartogat ez a szakasz, kényelmesen kocogunk lefelé. Hamarosan beérünk Nagymarosra, most sikerül elsőre a jó irányból megközelíteni a célhelyet. Végül szintidő előtt húsz perccel sikerült beérnem. Emléklap, kitűző jár a teljesítőknek, meg tea, szörp.

Kellemes túra volt, gyönyörű időben, az erdő csodálatos ilyenkor, és a patakátkelések egy kis plusz élményt vittek az egészbe. A szervezés példás, az itinert követve eltévedni lehetetlen - minden kereszteződésre külön kitér, ennél pontosabban nem lehetne leírni az útvonalat. Ami hiányzott talán a meleg étel a célban, legalább a hosszabb távokon indulóknak.

Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, a rövidebb távok egy családi programnak is tökéletesek. Jövőre én ott leszek az 50-es távon, ha rajtam múlik.