Szép írás, elgondolkodtató.
Az én életemnek is volt egy szakasza, amikor hasonló gondok gyötörtek.
Akkor úgy alakult az életem, hogy sok mindenben csalódtam, és úgy döntöttem nem hiszek többé bizonyos dolgokban. Estefele kiültem az erkélyre, pipáztam és élveztem, ahogy a lemenő nap simogat. Örültem, hogy sugaraiból egy kevés talán a lelkemig elér...
Arrafele elég sötét volt akkoriban.
Jó két év telt csendes agóniában. Lassan már én magam is elhittem, hogy megváltoztam és leszámoltam a múltammal, a rossz érzéseimmel, csalódásaimmal. Aztán újabb csalódás, újabb pofon. Én pedig megint padlót fogtam...
Úgy éreztem magam, mintha az Üvegtigrisben én játszottam volna a lakókocsiba bezárt Lalit és az értetelen Rókát egyszerre...
(-...de hidd el, Róka, nekünk nem jó itt benn, úgyhogy nagyon szépen kérlek, menj hátra és VERD LE AZT A K*RVA LAKATOT!!!
-Oh, oké...de mivel?
-ANYÁDDAL!!!)
Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy az a részem, amelyik fél attól, hogy csalódni, szenvedni fog, tétlenségre kárhoztassa a többit.
Igen, az élet nem fair, sokszor szemét, de az ember azért született, hogy megélje - mindenestől. Majd lesz belőle valami, csak kezd el!
[Szerkesztve]
''Hand of fate is moving, and the finger points to You...''