Ha valaki eljut idáig, hogy megteszi a hétköznapokban azt, amit egy művész megtesz: mindig önmagát adja, akkor válik életművésszé, azaz önmaga mesterévé. Ha ezt elég sokáig gyakorolja, megvilágosodottá. De ha valaki csak úgy tudja adni önmagát, ha valamilyen formában elveszíti a tudatos kontrollt, akkor önpusztítóvá válik. A fájdalom olykor éberen tart, máskor tudatodtól foszt meg. Az önpusztítás és az alkotás között a fókuszáció húzza meg a határt. Az energiát sok dologra fordíthatod: tudatos döntés kérdése. De ha egyszer csatornát nyitsz neki, nem árt, ha már előre tudod, mi a célod vele. Így nem fog ellened fordulni. S ha tiszták a szándékaid, mások sem fordítják majd ellened. Alkotássá válik, nem pusztítássá. Magadon belül is. A fájdalom kérdés nélkül nyit rajtad csatornát. Nem véletlen, hogy sok művészeti alkotás született puszta fájdalomból. De csak azok kezében vált teremtéssé, akik megfelelő irányba terelték azt, egy adott cél felé... Fridának úgy volt önazonos a fájdalom, mint másnak a levegővétel. A tehetsége mentette meg az életét, de az alkotáshoz szüksége volt a fájdalomra is. Furcsa kölcsönhatása, és paradoxona ez a teremtésnek...
[ Szerkesztve ]
"Aki a meséket megtalálja, az élet forrásából iszik."