Hű...bizonyos részeknél magamra ismertem. Nem szokásom olyan dolgokhoz hozzaszólni, amikhez nem értek, nem szoktam okoskodni. A kudarckerülő magatartás, ill. a hibáim nem beismerése, úgymond elfedése vonatkozik rám. Sokszor félrereagálok olyan dolgokat, amiket esetleg tanácsként kellene tekintenem. Ilyenkor elutasító és bántó vagyok a másikkal. Sajnos legtöbb esetben a párommal...

Bár nem erről szólt a cikk, az általad említett magatartás sajnos velem is előfordul. A legrosszabb a dologban, hogy egy-egy felfortyanásnál az ember a vége felé már bánja a dolgot, már érzi, hogy mekkora tuskó, de ilyenkor már nem lehet visszaszívni Igyekszem betartani azt a szabályt, hogy ha eldurran az agyam, akkor elszámolok tízig mielőtt reagálnék, és közben végiggondolom, hogy a másik nem bántani akar. Ez szokott segíteni.

A kudarckerülő magatartás nagyon-nagyon általános manapság. Ez két trenddel van összefüggésben: a mindenki győztes hülye amcsi önámító filozófiával és a tévedhetetlenség fetisizálásával. Manapság közszereplőnek illetlen dolog tévednie, de ami ennél sokkal nagyobb bűn és totális tabu, az a tévedés beismerése. A közösségben ugyanis mindenki kudarckerülő magatartást folytat, mindenki elhárítja a felelősséget, ezért ha valaki beismeri, hogy tévedett, az fekete bárány lesz közöttük, meghurcolják és leprásként tekintenek rá, holott csak őszinte.

Az, hogy tudatos vagy a saját viselkedéseddel kapcsolatban, a legjobb dolog. Mert tévedni, hárítani úgyis fogsz (mindenki szokott), a legtöbb és legjobb amit tehetsz, hogy őszinte vagy ezzel kapcsolatban, nem stresszelsz rajta. Merni kell újítani, merni kell nagy dolgokba belevágni és merni kell tévedni is.