Shinkansen és Kiotó

Miután végeztem a Shibuyában, nem volt más hátra, mint visszavonulni a hotelbe és felkészülni a másnapra, ugyanis Kiotó felé kellett venni az irányt. Mégpedig a híres Shinkansen-nel. Tokió állomásról indult a vonat, indulás előtt jó előre oda is mentem, mert nem tudtam, mire készüljek. És milyen jól tettem, mert az az embertömeg, ami ott fogadott, az valami, amit én magam sem láttam még soha. Túlzásnak hangozhat, de a tömegnyomor még csak egy enyhe dicséret, az emberek szinte hering módján voltak elszórva mindenütt az állomás területén. Talán itt ütközött ki leginkább, hogy nemzeti ünnep volt az országban, és az emberek a munkájukat hátrahagyván útra keltek más városokba. Én pedig mint valami strucc, aki a földbe dugta a fejét, zenével a fülemben, nyílegyenesen egy dolgot kerestem: a Hikari Shinkansen-t, ami eljuttatott Kiotóba. Szerencsére itt is minden fontosabb dolog ki volt írva angolul, úgyhogy csak meg kellett találni a helyes platformot. A legjobb dolog, amit az ember ilyen helyzetben tehet, az az, hogy nem hagyja elvonni a figyelmét. Céltudatosan mozogva, a feliratokat követve, és pontosan tudva, melyik járattal kell menni. Minden Shinkansen-nek külön neve van, ezért ilyen esetekben ezt kell keresni, nem pedig azt, hogy melyik városba kíván eljutni az ember. Viszont én elég gyorsan és könnyen megtaláltam a helyes platformot, annyira, hogy még körülbelül 40 percem volt indulásig, úgyhogy még az is belefért, hogy valami ebédet szerezzek. Az itt kapható bento dobozok pedig messze híresek arról, hogy milyen ízletesek, és ezt én is alá tudom támasztani: sok otthoni vagy akár londoni étteremben rosszabb ételt lehet venni sokkal drágábban. Egyszerűek, de nagyszerűek.

Ilyen az első osztály a Shinkansen vonaton

De hogy milyen magával a Shinkansen-nel utazni? Egy teljesen más élmény. Kezdve azzal, hogy indulás előtt, egy takarítószemélyzet 10 perc alatt kiporszívózza, kipucolja a kocsikat, majd beszálláskor meghajolva köszöntenek téged. Ez egy olyan dolog, amit soha nem láttam (és máshol nem is fogok, ebben biztos is vagyok). A székek körülbelül egy fotel méretével és kényelmével vetekszenek, az előtted lévő szabad tér elég arra, hogy kényelmesen étkezzél, és itt ezt szabad is, annyira, hogy a vonatszemélyzet még nedves törlőkendőt is oszt az út alatt, amire elsőre azt hittem, hogy a jegyeket akarják ellenőrizni. Apropó jegyellenőrzés: utam során háromszor használtam vonatot, jegyeket viszont egyszer sem ellenőriztek. Egyrészt mert az állomásokon legtöbbször kapukon kell áthaladni érvényes jeggyel, másrészt talán mert mindenki betartja a szabályokat, főleg a vonatokon ahhoz, hogy ne kelljen magukon a szerelvényeken is ellenőrizni. Persze ez lehetőséget ad arra, hogy mindenki oda üljön, ahova akar, és itt értem az első osztályt is, miközben nincs oda vonatkozó jegye az embernek, de ilyesféle bliccelésnek még a nyomát se láttam. Sőt. Az emberek oda ülnek, ahova a jegyük szól, nem beszélnek, nem hangosak, mindenki élvezi az utazást, aminek kényelme egy teljesen más dimenzió. Oké, illő ismét megjegyeznem, hogy ez az első osztály volt, viszont ki is fizetődött, hogy ide váltottam a jegyet. El nem merem képzelni, hogy milyen tömeg lehetett a másodosztályon, itt pedig csak elvétve voltak emberek. A vonat pedig olyan pontosan indult és érkezett meg, mint ahogy azt mindenki mondja.

YouTube shorts link (beágyazás nem működik): [link]

Kiotóba érkezés után itt is metróra szálltam, a korábban említett ok miatt ezért egyszer használatos jegyet váltottam. Itt az emberek látványosan inkább biciklivel vagy busszal közlekednek. Az első nap Kiotóban viszont nem sikerült túl eredményesre, mert elég későn tudtam csak bejelentkezni a hotelbe, és a legtöbb látványosság a városban délután öt vagy hat után már bezárt. A Kinkaku Ji, azaz az Aranytemplom felé vettem az irányt, és ugyan az útba eső Kinatu Tenmagu nevű szentélyt még meg tudtam tekinteni, de az úticélomat már sajnos lekéstem. Annyira, hogy még kívülről sem láttam semmit, mert az oda vezető utat lezárta a biztonsági szolgálat.

Az első kiotói nap legérdekesebb dolga ez a több száz éves kép volt

Nagyon sok étterem is már zárva volt ekkor, ebből is látszik, hogy Kiotó egy tradicionálisabb város. Nem igazán van késő esti élet, legalábbis a város északibb részén. De szerencsére találtam egy nyitva levő kicsi ramen bárt, ahol ráadásul angolul is ki volt írva, hogy szívesen látják a vendégeket. Nem is kell mondom, hogy azonnal betértem oda, mert bizony már eljátszottam a gondolattal, hogy kombinis bento dobozt kell vacsoráznom, annyira zárva volt minden. A hely annyira kicsi és félreeső volt, hogy még Google Maps-on sincs fent, de ezt ellensúlyozta a fantasztikus íz és hangulat (maximum öt vendég fért el, és a szakács előtted készíti el az ételeket). A választék nem volt nagy, és nagyon bonyolult se volt, de amilyen egyszerű volt, annyira nagyszerű. A ramen-re pedig sosem tudok nemet mondani. Remek lezárása egy ilyen napnak.

Ez az eldugott rámenbárban ahol nem japán vendégeket is szívesen látnak, a szakács előtted főz

Másnap korán indultam, mert az előző napi kisebb kisiklásnak sajnos meglett a böjtje. Ugyan Kiotó messze nem egy Tokió, de a látnivalókat lehetetlen belesűríteni egy napba. Éppen ezért szelektálnom kellett, hogy mit nézek meg, és mit kell elhalasztanom. Az egyik ilyen volt a narai kitérő. Nara leginkább a városszerte szabadon lófráló szarvasairól, illetve a helyben készült szakéiról híres. Viszont eljutni oda nem 10 perc, és mivel másnap már tovább kellett állnom Oszakába, ezért kénytelen voltam ezt a kitérőt lemondani. Így a programba a Heian szentély, a Ninneinzaka és a Sanneinzaka, illetve a Fushimi Inari szentély fért bele. Töredék a város látnivalói közül, és talán, ha használtam volna a tömegközlekedést, akkor más is belefért volna, de a kifogástalan nyári idő miatt inkább gyalogoltam. Nem akartam annyira sürgetni a dolgokat, mint előzőleg Tokióban. Amit látok, azt át is akarom érezni, amit nem, azt pedig majd legközelebb megtekintem. Kezdetnek a hotelhez közelebb lévő Heiai szentélyhez mentem.

A Heian szentély főépülete, ahol szertartásokat is rendszeresen tartanak

Reggel 9 lehetett mikor odaértem, ezért még nem volt sok ember. Minden nagyon csöndes volt, az emberek inkább csak lófráltak, illetve készültek a hétvégi gyereknapra. Bent a szentélyben található egy zen kert, amit 400 yenért lehetett megtekinteni, azonban ez messze nem olyan volt, mint az Asakusa templomnál. Ez tulajdonképpen egy park volt, amiben egyébként remekül elfért a 100 éves villamos is, illetve egy tó mellé épített templom is, ahol egyébként becsületkassza formájában az ott lévő halakat is lehetett etetni. Az emberek itt nem rohantak, nem kiabáltak, mindenki csendesen és illően viselkedett, bár aki egy ilyen helyen csürhe módjára viselkedik, az valószínűleg nem önszántából van ott, és előbb utóbb el is lesz távolítva.

Ez a villamos szerelvény az 1900-as évek elején volt szolgálatban a városban

A következő megálló Ninneizaka és Sanneizaka volt. Ez a kiotói látnivalók közül a forgalmasabb hely, legtöbben ugyanis a Yasaka pagodát akarják lencsevégre kapni (ha már belépni csak hétvégén lehet, és akkor is csak 10-től 3-ig), illetve, hogy mindenféle csecsebecsét vegyen az ember. Ugyanis maga a hely inkább hasonlít egy turisztikai sétálóutcára, semmint egy történelmi helyre. Hogy őszinte legyek, ha sokkal jobban felkészülök, lehet, hogy ezt kihagytam volna, mert bár félreértés ne essék, érdemes ide is ellátogatni, de nem feltétlenül akkor, ha sűrű az ember programja, és ha szelektálnia kell a látnivalók közül. Van itt is látnivaló, például utam során egyedül itt láttam gésát, vannak itt is kisebb szentélyek, lehet kimonót is bérelni, van egy teljesen szürreális tatamira épülő Starbucks is.

A Yasaka pagoda élülete, illetve Sanneizaka északi része

Tovább állva a Nishiki piacra mentem, remélvén, hogy valamit tudok majd valamit ebédelni, de a tömeg, ami ott fogadott, átrendezett mindent. Lehetetlen volt bármit itt is jobban megnézni, egy jót enni meg még úgy se, úgyhogy inkább ajándékokat kezdtem el vadászni az otthoniaknak. Vésztartaléknak ebédre még meghagytam a közelben lévő Ramen Sen No Kaze nevű helyet, bár ide kevés reménnyel érkeztem, mert előzetesen is tudni lehetett, hogy ez egy forgalmas hely, és sajnos az is volt. Alsóhangon csak egy órát kellett várni, mire bejutsz. Ez sem az idő, sem az éhség sürgetésébe nem fért bele, így visszasiettem a hotelbe, vettem egy gyors fürdőt, és a hotel étkezdéjében ettem. Itt nem kellett semmi csicsára várni, cserébe olcsó volt, nagy adagokat adtak, és még viszonylag finomnak is lehetett mondani, amit egy hotel étkezdére (nem étteremre, ezt fontos hangsúlyozni) nem mindig lehet elmondani. Plusz, itt történt meg, hogy egy 5000 yen-es bankjegy kicsúszott a zsebemből, amit olyan lendülettel hozott vissza nekem a pultban dolgozó hölgy, mintha valami ékszert hagytam volna el. Nyugati ember az ilyet szerintem kapásból zsebre tenné, ebben biztos vagyok, viszont Japánban a pénzhez nagyon komolyan állnak hozzá. Főleg étteremben. Példaként, a jattolás, mint olyan nem létezik, ha te úgy gondolod, hogy adsz némi extrát a felszolgálónak, azt nagyon illedelmesen vissza fogják utasítani. Mindenhol.

A Nishiki piac bővelkedik számtalan street food opcióval.

Ezután lezárásként a Fushimi Inari szentélyhez mentem. Ehhez a helyhez sem volt különösebb elvárásom, ugyanis ez a másik látványosság, amiről tudni lehet, hogy rengeteg embert vonz. De azt kell mondjam, hogy ezzel kapcsolatban kellemeset csalódtam. A szentély elülső részén valóban sokan voltak, és a sok bamba miatt, aki megáll fotózkodni a kicsi, egymásba fűződő torii kapuk közepette, azoktól még a sor is megakad, de 1-2 perc alatt végig lehet rajtuk sétálni, nem egy nagy valami. Viszont a kapusor végén van az, amit a legtöbb odalátogató kihagy, vagy elnéz.

A Fushimi Inari szentély bejárata

Ugyanis egy ponton kettéválik az út. Az egyiken vissza lehet menni oda, ahonnan indult az ember, a másikon viszont fel lehet menni a fentebb található templomba. Ez egy bő 45 perces, de inkább egyórás hegyi kaptató az Inari-hegyre, aminek a különlegessége, hogy az felfele hol kisebb, hol nagyobb torii kapukon keresztül, egy hatalmas cédruserdőn keresztül vezet az út. Elég jó kondiban kell lennie az embernek ahhoz, hogy ezt valaki megmássza, pláne hátizsákkal, de teljes mértékben megéri, ugyanis több lélegzetelállító része van a menetnek, ráadásul az embertömeg is egyre jobban fogy az út haladtával. És mivel Japánban vagyunk, ezért mindenütt italautomaták vannak, így azt sem lehet mondani, hogy út közben kiszáradna az ember.

Az Inari hegyről remek kilátás van a városra. Csak győzze az ember a felfele kaptatást.

Amint a hegytetőre értem, éreztem, hogy nem sok maradt bennem, ezért naplemente után azonnal visszaindultam a hotelbe, és ezúttal beértem a kombinis bento dobozzal is vacsorára, de úgy éreztem, hogy amit ki lehetett ebből a napból hozni, azt kihoztam, a város pedig számos tartalékot hagyott maga után, hogy legyen mit megnézni a jövőben.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!