Oszaka

Előre le kell szögeznem, hogy az oszakai rész messze nem lesz olyan hosszú és részletes. Egyrészt erre a városra terveztem a legkevesebbet, másrészt gyakorlatilag amint a városba értem, azonnal elkezdett esni az eső, ami csak akkor állt el, mikor visszatértem Tokióba. Harmadrészt pedig elképesztően elfáradtam. Itt kezdtem el érezni, hogy fizikálisan kimerültem az egész hetes meneteléstől, plusz az előző nap végi hegyi túra sem segített sokat a dolgokon, úgyhogy elég szűkre vettem a dolgokat. De azért így is van mit mesélni.

Egyrészt Oszakának valami nagyon fura perverziója van a bevásárlóközpontokkal. Ez már a megérkezéskor is látszik, ugyanis a vonatpályaudvara (Osaka állomás nem összekeveredő a Shin-Oszaka állomással, ami utóbbi a Shinkansen-nek van fenntartva) egyben egy bevásárlóközpont. Furcsa, de százszázalékosan japán kombináció, és egyben szinte garancia a konstans embertömegre. De nem csak ez az egyetlen furcsa pláza a városban. Nem messze a pályaudvartól található egy másik, aminek a tetejére meg egy óriáskereket is tettek, mert hát miért ne. Ezt egyébként a nap végén kipróbáltam, de az eső (illetve a sötétség) miatt nem sok mindent lehetett látni.

Japán plázák extrákkal - harmadik rész - Hep Five pláza

A városnak jóval kiterjedtebb metróhálózata van, mint Kiotónak, szinte az egész várost le is fedi, ezért könnyebb és gyorsabb átszelni a várost. Ami az út egyik érdekesebb része volt, az maga a szálloda volt. Ez egy klasszikusabb, japán stílusú hotel volt, szemben az előzőekkel. Már belépés után le kell venni a cipőt, és csak utána lehet a recepcióhoz menni, ugyanis mindenhol tatami volt. Elképesztően hangulatos volt a berendezés, foglaláskor nem is vettem észre, hogy ez ilyen. Az utolsó emeleten például volt nyilvános gőzfürdő, úszómedence, ingyenes jégkrémautomata, plusz egy könyvtárnyi manga is volt. Totál szürrealitás. Sajnos viszont a gőzfürdőt nem tudtam használni. Japánban tetoválással nem lehet belépni az ilyenekbe (nekem pedig van), ugyanis az országban a tetoválások a jakuza kultúrára emlékeztetnek, amiknek teljesen más a jelentése, mint manapság. A modern időkre ez már egy elég idejétmúlt szabálynak hangzik, és egyrészt egyre több ember gondolja ugyanezt. Másrészt, ugyan találni elvétve olyan helyeket, ahol be lehet menni tetoválással, de ez nem olyan volt. És ezt a házirend is nyilvánvalóvá tette. Ezzel egyébként tisztában is voltam, előzetesen nem is terveztem ilyen helyre menni, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esett volna jól. Viszont tiszteletben tartottam a szabályokat, ezért gyorsan túl is tettem magam ezen. De azért jobb az ilyesmire felkészülni.

A mangakönyvtár legalább vaskos volt

Mielőtt még leszakadt volna jobban az ég, gyorsan ellátogattam a város egyik leghíresebb nevezetességéhez, az oszakai kastélyhoz. Ez az eredetileg a 16. században épült (és a történelem során többször elpusztított, majd felújított) kastély gyakorlatilag a város közepén található. A belépő 600 yen, de teljesen megéri az árát. A legfelső emelet panorámakilátást biztosít a városra, az alsóbb szinteken pedig kiállítást lehet megtekinteni a várkastély és a hozzá köthető személyek történelméről. Fotózni és videózni nem lehet, de aki fogékony a történelemre, és van egy bő órája, annak ez egy remek program lesz. Viszont nem fogok hazudni, miközben a kiállítást néztem, teljesen beütött a fáradtság, ezért csak gyorsan átszaladtam az egészen, és tovább is álltam. Egyrészt, mert éreztem, hogy közel a vég, de azért még mást is megnéztem volna, mielőtt idő előtt kidőlök. A nap is lemenőben volt, az eső is esett, úgyhogy gyorsan a Hep Five nevű pláza felé indultam. Ez az a pláza, aminek tetején ott díszeleg az az óriáskerék. A lehető legtökéletlenebb idő arra, hogy az ember óriáskerékre szálljon (nem is voltunk sokan), de azért így is át lehetett látni az éjszakai Oszakát. Odafele még szereztem a város hírességének számító street foodot, a Takoyakit, ami gyakorlatilag egy tésztagolyó, ami bő olajban van kisütve, és polip van a közepén. Bármikor ölni tudok az ilyenért, finom is volt.

Az oszakai várkastély

Másnap már vasárnap volt, azaz egy hete, hogy útnak indultam Londonból. Délig ki sem keltem az ágyból, és a városba is csak körülbelül 2 fele indultam. Az eső is folyamatosan csak esett, ezért a programok száma eléggé limitálva lett, bár nem mintha olyan állapotban lettem volna, hogy egész nap szeljem az utcákat. Egyetlen terv volt: oszakai street food, és retró játékterem. Előbbire tökéletes hely a Tanjin-Bashi nevű piac, ami inkább egy baromi hosszú fedett sétálóutca. A pocsék idő miatt ember se sok volt az utcán, ezért szinte minden étterem majdhogynem kongott az ürességtől. Ennek megfelelően elsőre egy Wagyu marha steaket, utána pedig egy másik helyen Kobe marhát próbáltam ki. Japánba jövet feltétlenül ki akartam próbálni ezeket, mert messze földön híres mindkettő, és bizony minden jó szó igaz rájuk. Mindkettő első osztályú hús volt, szinte azonnal elolvadtak a szájban. Egyedül a Wagyu steaknél sajnálom, hogy a megkérdezésem nélkül agyon öntötték a húst szójaszósszal.

Tajin-Bashi piac

Egyébként nagyon kiütközik a Tokió és Oszaka közti különbség. Míg Tokióban a nagyvárosibb, automatizált, kissé rideg hangulat a jellemzőbb, itt sokkal élettel telibbnek érződik minden. Egy egyszerű szupermarketben is maszkot áttörően mosolyognak rád, hiába vagy turista, és az éttermekben is kedvesebben fogadnak. Például a Kushikatsu Daruma nevű helyen minden egyes vendéget a személyzet (még a szakácsok is) hangos Irasshaimase! azaz Üdvözlet a boltunkban! felkiáltással köszöntöttek.

Nem tűnik egy szofisztikált tányérnak, pedig ez itt a világ egyik legjobb minőségű marhahúsa, a japán A5 Wagyu

Éles váltás volt mindahhoz képest, amit eddig láttam, de mégis nagyon tetszett. A hangulat és az étel szuper volt. A nap további részét sötétedésig régi és új játéktermekben töltöttem. A régiekben természetesen gyerekkorom játékaival játszottam, az újakban pedig Initial D, taktikai Gundam, sőt, azon a ponton még az is megtörtént, hogy egymagam Dance Dance Revolution-re szálljak (lépkedős ritmusjáték), amire addig életemben soha nem volt még példa. És minden más körülmény között azonnal mély megvetéssel tekintettem volna magamra, de még a gondolattól is. Hát ezt hozza ki belőled a japán környezet, ha nem figyelsz. És csakhogy magas szinten zárjam a napot, kitérést tettem a játékteremhez tartozó félkarú rablókhoz. Viszont soha a büdös életben senkinek nem fogom bevallani, mennyi pénzt is szórtam el egy anime bábura, ráadásul sikertelenül. Szerencsére előbb zárt be maga a hely, minthogy a bankszámlám zokogni kezdjen el.

Dōtonbori, és a híres Glico fényreklám.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!