- A gazda itthon van? – kérdezte, megállva az előszobában.
- Gyere be a konyhába, éppen etetem a kicsit.
- Az uram nincs itthon, már korán kihajtott. Miért keresed?
A fiú megállt a konyhaajtóban. Az asszony, kicsi kenyérdarabot próbált beleerőltetni a kisgyerekbe, de folyton kitúrta a szájából. Az asztalon nem volt abrosz. A zöldre festett deszkára volt letéve a kenyér és egy fél gomolya. A középen álló köcsögben tej lehetett, bár csak az látszott, hogy végigcsurgott az oldalán. Na, meg az, hogy többször is töltöttek belőle, mert tej karikák voltak több helyen is. Az üres poharat bizonyára Lajcsika hagyhatta ott. Az asszony erősen koncentrált, még azt is mutatta a kicsinek, hogyan tátsa ki a száját.
- Hm? – nézett fel a fiúra, miután nem hallotta, mit válaszolt a kérdésre.
Persze, hogy nem hallotta, hiszen nem szólt az egy árva szót se. Megakadt a tekintete a nő lazán befont hosszú, sötétbarna haján. Néhány szál szabadon lógott az arcába. Így még sokkal szebb volt, mint bekötött fejjel. Nagy, világos szürke szemeit tágra meresztette, amint a válaszra várt.
- Ja! – ocsúdott fel a bámulásból a fiú – A Józsi bácsi küldi a bort, mert azt mondta, hogy megígérte.
A táskából előkotorta az üveget, az asztalra tette, majd egyet hátra lépett.
- Mondta, mennyibe kerül? – kérdezte a nő, majd odébb tette az asztalon az üveget, mert a kicsi már nyúlt is utána.
- Nem mondta. Majd elrendezik. – babrált közben az üres táska becsatolásával.
- Szereted a tejet?
- Ühm.
- Birkatej – hívta fel a figyelmét, miközben már emelte a köcsögöt.
- Ja, azt nem.
- Hát a gomolyát? Azt ettél már? Ugye nem reggeliztél még?

Na, most ez így sok kérdés volt egyszerre. Nem is tudta, mire válaszoljon hirtelen.
- Ülj le, vágok egy darabot. Nagyon finom. – vette kézbe az asszony a kést, s mielőtt a fiú bármit kinyögött volna, már nyújtotta is felé a gomolyát.
- Na, üljél hát le, ne kéresd magad, mint egy menyasszony!
Engedelmesen leült a hokedlire, kézbe vette, megszagolgatta, nemet intett a kérdésre, hogy kenyér kell-e hozzá, majd beleharapott. Fogai alatt nyifogott, mint a gumi, kicsit kesernyés volt az íze, de leküzdötte az idegen íztől való viszolygását. Csak nem csinál olyan csúfságot, hogy nem eszi meg, mikor olyan szívesen adta a háziasszony.
- Nem ízlik? – nevetett a nő, amikor látta, milyen nehezen nyeli le.
- De.
- Elég száraz így magába, mégis igyál egy kis tejet! – mondta, majd a kicsire kiáltott rá, amikor az, lecsusszant a székről – Hova mész már? Még nem végeztél az evéssel.
A fiú hevesen tiltakozott a tejivás ellen, majd kihasználva a pillanatnyi figyelemelterelést, kezében a maradék gomolyával felállt, és kifelé indult, a futva távozó kisgyerek után.

Pár pillanat múltán mind kívül voltak a házon.
- Hát akkor csókolom. Köszönöm a sajtot. A bort meg majd elrendezik az emberek.
- Még hogy csókolom? Olyan öregnek nézek én ki? Szervusz!
- Dehogyis – pirult el a fiú, és zavarában ugyancsak sietősre vette, mintha nagyon várnának már rá a munkások.
- Holnap kenyeret sütünk. – kiáltott utána az asszony – Majd gyere, adok egy kis friss cipót.
- Jó. – válaszolt, de nem is állt meg, csak menet közben bólogatott hátrafelé.

- Jaj, de hülye vagyok, jaj, de hülye vagyok – mondogatta magában – Még maradhattam volna. Ezt most nagyon elcsesztem. Inkább ittam volna a tejből! Nem haltam volna bele.

- Mi van Zoli? – vágta hátba Kálmán vigyorogva, mert odáig hallatszott a holnapra szóló meghívás. – Udvarolsz a juhásznénak?
Most kivételesen fel se tűnt, hogy már megint rosszul mondta a nevét. Nem szólt, csak szélesen vigyorgott, így legalább megláthatta Kálmán a fogai közt a gomolya maradványait.
- Nocsak! Már enni is adott?

Unalmas volt a délelőtt. Abból állt a munka korábban is, hogy 3-4 kanna vizet odacipelt napjában a munkásoknak, de ma elég lesz eggyel is talán. Egy darabig nézte, hogy vágják, villázzák a trágyát, hiszen ilyet se látott még korábban. Persze ezzel a látvánnyal hamar eltelik az ember, így – más dolga nem lévén – körbejárta a tanyát. Ilyet tett már máskor is, semmi új dologra nem számíthatott. Úgy mondják, nem messze van itt egy falu, de hiába teljesen sík a táj, a magasra nőtt kukoricától nem látni el messzire. Beszélték, hogy árvíz idején egészen idáig kijött a Tisza, pedig van amúgy legalább 10 kilométerre. Szívesen elmenne a folyóig, hiszen még nem látta, de ugyancsak nagy séta lenne.

Na, de még amott, azoknál a domboknál nem járt. Egy romos, használaton kívüli istálló volt arrafelé, de abban már járt korábban. Van benne kétoldalt hosszú betonvályú, oldalában karikák, ahová a teheneket kötötték. Nem mostanában lehetett, hiszen magas gaz nőtt az ajtók előtt, egy részen már a tető is beszakadt.

A dombra felmászva, egy nagy betonkád előtt találta magát. Mit nagy? Hatalmas. Akkora, mint egy ház, csak éppen a földbe van süllyesztve. Csupán a pereme emelkedett a felszín fölé néhány centivel. Teljesen üres volt. Esős időben víz lehetett az alján, mert a föld cserepesre száradt. Nocsak! A túloldalán van egy ajtónyílás. A teljes magasságnak kb. a felénél. Lement a dombról, majd megkerülte. Egy keskeny részen hiányzott a rézsű, itt volt az ajtónyílás. Erősen megmarkolta a betonfalat, amint lenézett a mélységbe. Nem volna jó beleesni, aligha tudna egyedül kimászni. Megnézte a másik betonkádat is, ami semmiben nem különbözött az előbbitől. Bár, ebben talált egy rozoga falétrát, de nem mert lemenni. Inkább felmászott erre a dombra is. Na! Innét legalább ellát a kukoricás fölött. Sokra nem ment ugyan vele, mert csak a vibráló levegőt látta a messzeségben.

Kíváncsi volt, mik lehetnek ezek a betongödrök, s mivel magától nem jött rá, meg kellett kérdeznie. Silógödör. Aha! Hasonló, mint odahaza a csalamádé, csak ez sokkal nagyobb adag. Apróra vágott zöldtakarmányt, például kései vetésű kukoricát - aminek már nem lenne ideje beérni – beletömörítik, majd légmentesen lezárják. Mivel ezen a tanyán már nincs ami megenné, nem is használják a gödröket.

Délben megjött a főnök. Egyedül érkezett. Nem jött vele a lány, nem jött a fehér köpenyes kövér asszony, ebédet se hozott. Vége a kazalrakásnak, a trágyázáshoz nem jár a meleg ebéd. Oldja meg mindenki a saját élelmezését! Hoznak hazulról főtt ételt, vagy esznek hideget, vagy süthetnek szalonnát. Csupán leleményesség kérdése a változatos étkezés.

- A gyerek minek van itt? – kérdezte, amikor meglátta Zsoltot. – Nehogy má’ ne tudjanak maguknak vizet hozni száz méterről!
- Nem tetszett mondani, hogy nem kell. – próbálta Gyula bácsi kidumálni a helyzetet.
- Na jól van, de holnap már ne hozzák! Majd tizedikén megkapja a fizetését.

A fiú sérelmezte, hogy nem hozzá beszélt, holott ő is jelen volt. Úgy beszélt róla, mintha egy tárgy lenne, vagy egy kutya, vagy mit tudom én micsoda. Noha ez volt a kisebb baj. Az már sokkal súlyosabban érintette, hogy a holnap reggeli friss cipóra keresztet vethet. Nem is a cipó miatt aggódott, hiszen arra lesz még alkalom odahaza is. Úgy érezte, hogy a juhásznéval lassan kezd összebarátkozni. Igaz, reggel is gyorsan elmenekült, de legközelebb már biztosan másképp lenne. Nagyon lesújtották a főnök szavai, pedig erre számítania kellett. Keserűségében a sírás kerülgette. Aztán eszébe jutott, hogy ha már így alakult, ki kell használni az utolsó lehetőséget. Mint jó ismerőstől…ugyan má’, hisz még a nevét se tudja az asszonynak….szóval oda mehetne elköszönni, meg azt is megmondani, hogy mennyire sajnálja, amiért nem jöhet többé. Ez jó. Ráadásul még igaz is. Ettől a gondolattól kissé helyrebillent a lelki békéje. Még javított a helyzeten, hogy nem jött itatni a juhász. Biztosan messzire hajtotta a nyájat, talált ettől közelebbi kutat. Ha így tette, jól tette. Nem lenne jó, ha a délután itthon enné a fene.

Ebéd után kiöntötte a maradék vizet, hogy hozhasson frisset. Nem érzett magában elég bátorságot, hogy csak úgy, minden indok nélkül odamenjen a juhász házához, de a kút is arrafelé van, akár még össze is találkozhatnak „véletlenül” az asszonnyal. Sokáig nem időzhet, mert mindig olyankor innának az emberek, amikor éppen nincs ott mellettük a kanna. Később ismét a kút felé ballagott, csupán unaloműzés képen. Két markát a vízsugár alá tartotta, hogy inni tudjon, majd az arcát, a nyakát is megmosta. Ott, a tűző napon leült a fűbe. Nézte az artézi kútból szakadatlan ömlő vizet, a kis tócsát, a patakocskát, ami a magasra nőtt gaz közt néhány méter után eltűnt. Szélein méhek zsongtak, a kövérre nőt papsajt levelein katicabogár mászkált.

Aztán csoda történt.
- Hé fiú! – hallotta a ház felől az asszony hangját – Ráérsz?
Mi az hogy? Még szép, hogy ráér. Hát hogyne? Még ha leszidnák az elcsavargásért, még akkor is ráérne. Attól se kell tartani, hogy kirúgják, hiszen úgyse kell már holnap jönnie. Nem is válaszolt a kérdésre, csak felugrott, és sietve elindult. A nő csak ezután intett, hogy menjen oda. Na, de ugyan mi másért kérdezte volna?
- Segítesz nekem? – kérdezte, amikor a fiú odaért.
- Persze. Mit kell csinálni?
- Néhány kéve kukoricaszárat hoznánk onnét – mutatott a ház végébe – a kemencéhez, hogy hajnalban fel tudjam fűteni a kenyérsütéshez. Bírnám egyedül is, csak láttam, hogy unatkozol.
Egy kötény volt az asszony kezében, amit a nyakába akasztott, majd a derekánál hátrahúzta a megkötőjét. A kötény megfeszült a domborodó hasán. A sovány testalkatához valahogy nem illett ez a kicsi pocak.
- A hasamat nézed? Karácsonyra jön a baba. – fogta meg a fiú kezét, majd a gömbölyödő hasához tette.
A női test érintésétől a fiúnak egy pillanat alatt lángvörös lett a feje, amire az asszony csak egy mosollyal reagált. Nem mondta, hogy „de elpirultál”. Inkább - ha lehet - fokozta a helyzetet.
- Megkötöd nekem? - fordított hátat a fiúnak, de a köténymadzagot nem húzta hátra, hogy segítsen. Hagyta, hogy lógjon a két oldalán. Így Zsoltnak kellett érte nyúlni, s ezzel a mozdulattal, már majdnem átölelte az asszony derekát. Legalábbis nagyon közel járt hozzá. Kár lenne tagadni, hogy enyhén remegett a keze. Alig tudta megkötni a csomót.
- Ez így túl laza. Kösd meg újra! Na, így már jó lesz, mehetünk. – indult el a sátorszerűen összetámasztott kukoricaszár-kévék felé.
- Még a nevedet se tudom.
- Zsoltnak hívnak. – nyögte ki a nevét, de az iménti izgalom hatására ez se volt egyszerű.
- Én Zsuzsa vagyok.
- A gyerekek hol vannak? – kérdezte Zsolt, de magában még hozzátette, hogy tulajdonképpen nem érdekel.
- A kicsit lefektettem, Lajcsika pedig itt kóricál valahol. Majd előkerül, ha megéhezik.

Fogtak egy-egy kévét, és vitték az udvar közepén álló kemencéhez. Nem is jó kifejezés az udvar, hiszen itt nem úgy van mint egy falusi portán. Nem kell takarékoskodni a hellyel, itt minden messze van egymástól. Az udvarnak nincs is vége, egybefolyik a legelővel. Másik irányból pedig a kukoricaföldig tart. Kerítés sehol nincs, a tyúkok is szabadon kapirgálhatnak, csupán a disznónak van egy kis karám. Azt csak akkor engedik ki onnét, ha közben vigyáznak is rá.

Már a negyedik kévét cipelték oda, amikor Zsuzsa úgy döntött, hogy elég lesz ennyi.
- Nem vagy szomjas?
- Nem. – válaszolt a fiú, pedig ez nem volt igaz.
- Hát, akkor köszönöm a segítséget. – markolta meg egy pillanatra a fiú karját, amikor a ház sarkánál előtűnt egy fejkendős asszony. A hátára kötött batyuról látszott, hogy éppen most érkezett.
- A francba! Máris megjött? – motyogta magában Zsuzsa.
- Az anyósom az – mondta a fiúnak - megbeszéltük, hogy jön, de későbbre vártam. Segít a kenyeret dagasztani. Itt is alszik az éjszaka, reggel majd együtt sütünk. Nekem nem nagy gyakorlatom van még benne.
- Hát ez a legény meg mit keres itt? – mondta a jövevény, köszönés helyett.
Zsolt meglepődött a megnevezésen, hiszen eddig még mindenki gyereknek, vagy fiúnak mondta, aki nem tudta a nevét, most pedig egyszerre legény lett belőle. Volt egy olyan érzése, hogy mennie kell innét.
- Akkor én megyek is.
- Köszönöm a segítséget – szólt utána Zsuzsa – Majd reggel gyere, adok a cipóból!
- Holnap én már nem jövök – dünnyögte keserűen, de az asszonyok ezt talán már nem is hallották.