Anno hetente, kéthetente autóztunk Kőszegre. Már ugye ha a Trabant autónak számít.
A Trabant a család barátja.
Így hangzott a gépkönyv első mondata, és sokak véleményével ellentétben igazat adok neki. Soha nem volt olyan hibája, amit ne tudtam volna megjavítani az árok szélén, akár januári éjszakán.
Szóval irány Kőszeg. Duruzsolt a motor, fogytak a kilométerek. Ismertem egy erdei pihenőt, ahol ácsolt asztalok voltak, két oldalukon paddal. Jó lehetőség egy szusszanásnyi pihenőre, némi falatozásra. Be is fordultam, és bár nem voltunk túl messze az országúttól, békesség honolt. Zajmentesség, nyugalom.
Kaja ki, anyucim szeletel, ken, szalámival megrak, kezünkbe nyom.
Ősz van, gyönyörű ősz. Tölgyerdőben ülünk, nagyokat harapunk a szendvicsből. Viszonylag sűrűn koppan a makk, nekem tetszik a dolog, bár gonosznak is vélhetsz miatta. Anyucim és lányom fején pattan a tölgyfa reménysége, ők pedig egyik kézben a szendviccsel szabad kezükkel védekeznek az erdő áldása ellen. Én nem védekezem, és talán pont ezért a vén fa úgy dönt, hogy az én fejemre nem hullat makkot.
Elfogyott a szendvicsem, és anyucim kérdésére igenlően válaszoltam. Igen, kérek még.
Irány az erdő. Komótosan lépdeltem, még a rágást is lelassítottam, hogy ne zavarja meg semmi az áhítatot.
Valahol azt olvastam, hogy Isten igazi temploma az erdő. Valóban így van. Mérhetetlen nyugalom, béke, csend.
A makkok földet érése óriási robajnak tűnt, de valahogy nem zavaró, hanem kívánatos melléklet volt.
Az illat nem leírható, de aki már járt őszi erdőben, az tudja, hogy mire gondolok.
Színek kavalkádja. A zöldtől a sárgán keresztül a vörösig, szemet gyönyörködtetően.
Lábam alatt puhán ruganyos az avar, pár tíz méter megtétele után egyedül vagyok Isten szentélyében. Szinte szégyenlem, hogy ezt a szakrális élményt megrontja a szendvics, amelyből időnként harapok egyet. Lassan lépdelek, aztán már nem. Megtorpanok.
Véletlen vettem észre, vagy Isten súgott, nem tudom. Előttem cirka lépésnyire egy parányi vitéz készült élet-halál harcára.
Lenézve láttam, hogy egérnél nem sokkal nagyobb, de hasonló teremtés áll két lábon, minél nagyobbnak igyekezve mutatni magát. Villámgyorsan pofoz párat a levegőbe, aztán mancsait széttárva várja a fejleményeket. Szája tátva, mutatja fogait.
Mit képzelsz, parányi harcos? Ellen tudsz állni nekem, aki ember létemre uralom a világot? Én vagyok az uralkodó faj egyede, és ha én úgy döntök, neked véged! Hogy mersz ujjat húzni velem?
Természetesen nem komolyan, de ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben csodálom bátorságát. Számára én vagyok a kőevő óriás, mégis kész a harcra. Csak áll, gombszeme rám mered, esze ágában sincs elfutni.
Hátrébb léptem, hogy ne kelljen félnie. A következő pillanatban eltűnt piciny hősöm az avarban.
Álltam báván, emésztettem az eseményeket. Aztán a maradék szendvicset letettem oda, ahol a bátorság képviselője emlékké vált. Talán megtalálta, talán nem. Kárba nem veszett, efelől biztos vagyok. Ha neki nem kellett, vagy nem talált rá, a bogarak, hangyák széthordták.
Ennyi, nem több. Jó volt elmondani, nincs más mentségem.
