×××× Az eredeti írás The DJ -től származik, a címe Nyári történet. Ez annak csak egy átirata, az eredeti elolvasása nélkül nincs értelme! ××××

"A téli kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: a tél."

Február vége volt. A néhány héttel ezelőtti borzasztó fagyoknak már nyomát sem lehetett érezni. Eltűnni látszott, ahogy lassacskán maga a tél is. Egy magas, fiatal fiú állt a lepukkant night klubban. Barna hajába bele-belekapott a nikotinfelhő. Tekintete mereven bámulta a táncoló örömlányokat, ahogy újra meg újra előretörnek és próbálják meghódítani a vendég pénztárcáját. Néha olyan sikeresen tették ezt, hogy elérték a fiú ágyékát is, majd mintha tudták volna, hogy ez a lúzer nem fog tejelni, visszavonultak. Őt mégsem zavarta. Végig mozdulatlan maradt, tekintetében pedig valami elmondhatatlan keserűség és sóvárgás látszott. Jobb kezében egy kis gyűrött és szakadt papírfecnit szorongatott. Erősen szorította, nehogy bárki elvehesse tőle. Talán már ő sem tudta mennyi ideje áll itt mozdulatlanul. De nem is érdekelte… hisz valójában nem is ott járt.

~°~

Javában tombolt a tél, a dermesztő fagyok elől minden élőlény és nő igyekezett meleg és fedett helyre vonulni. Bolond volt az, aki ilyen időben odakinn tartózkodott. „Bolond vagyok, hogy ilyenkor idekint tartózkodom.” – gondolta a fiú, miközben egy fehér kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Persze csak az önnön egyszerűségével súlyosbított ostobasága mondatta ezt vele. Nem érdekelte a hideg, sem a több órás utazás. Mindössze csak arra tudott gondolni, hogy végre ismét azzal a lánnyal lehet, aki már két napja elrabolta a szívét álnokul. Fel-alá járkált idegesen a kopasz fákkal övezett, szeméttel borított sétányon és a szíve kalimpálása elnyomott minden egyéb zajt. Ugyan már nem az első alkalom volt, de mégis mindig úgy érezte, hogy menten kiugrik a szeme, ha meglátja Őt. Ez a mostani pedig egy igazán különleges nap. A lány barátnőjének a szomszédjának a névnapja. Ezért hát a kis csomag és ezért a szokottnál is nagyobb izgalom. „Egy kis fehér csomag van nálam, és a szokottnál is jobban izgulok.” - gondolta.

Lassan teltek a percek, szinte már két percnek tűntek. Míg végül az izgatott tétovaságot egy távolban feltűnő női alak törte meg. Bárki lehetett volna az, bármelyik idegen járókelő. De nem. A fiú tudta, hogy ez Ő! Elindult feléje, a szíve kalimpálása jelezte a távolság csökkenését. A lány gyönyörű volt. Szinte ragyogott. Az a fajta, akire minden egyes alkalommal elég volt a fiúnak csak egyszer rápillantania, hogy újra meg újra beleszeressen. Aztán kiderült, hogy a lány akit várt, mögötte ment, de azért jó bőr volt ő is, bár a kabátban nem sok látszott belőle. Kézen fogva indultak tovább és észre sem vették, ahogy repül az idő. A járókelők, akik elhaladtak mellettük csak annyit láttak, hogy mindketten idegesítően vihorásznak, miközben a másikra néznek, bunkó módon nekimennek a szembejövőknek. A fiú mindig megnevettette a lányt, a lány pedig minden hülye viccen próbált meggyőzően nevetni. Legtöbbször szavak sem kellettek, hisz mindketten tudták mit mondana a másik ebben a végtelenül szánalmas szituációban.

~°~

A fiú merengését egy kidobóember szakította félbe. „Rendelsz, vagy kotródsz, apukám?” A félelemtől összerezzent, egy pillanatra rendőrt vélt látni, sosem örült még ennyire kidobónak. Tudta, hogy lassan indulnia kellene, de úgy döntött marad még egy kicsit. Hisz olyan szép emlékeket rejt ez a hely. A jobb kezére pillantott, ahol még mindig a megtépázott papírfecnit őrizte, majd halkan, szinte tudatlanul ezek a szavak hagyták el a száját: „Jaj, te lány...!

~°~

„Jaj te lány…” – törte meg a csendet a fiú, miközben a night klubban ültek szótlanul. Karjaival hátulról átölelte Őt, a lány pedig hagyta, hogy szeressék. Fejét a fiú vállára döntötte kezét pedig a kezében pihentette. Közelebb bújt a fiúhoz, majd a játékosan csengő hangján megkérdezte: „Igen?” Ő pedig csak annyit súgott neki halkan: „Jaj te lány, ha tudnád, mennyire izzadós a kezem.” Néhány perc múlva elővette a kis fehér csomagot, amit ez idáig őrzött és a lány kezébe nyomta. „Tudod, a megfelelő helyre és alkalomra vártam, hogy ezt odaadjam. Ez pedig most az.” A lány szép lassan megszabadította a csomagolástól a dobozkát. Egy fából faragott, kézzel készített furcsa kis dobozka volt, melyet csak kevesen tudtak kinyitni azok közül, akik 80-nál kevesebb IQ-val büszkélkedhetnek. A lány mégis egyből megtalálta az elrejtett kulcsot és hamarosan feltárult előtte a tartalma. Tucatnyi kis tabletta pihent benne, amikbe ez volt belevésve: „ECSTASY”
Még szorosabban ölelték egymást, és a pillanat szinte végtelennek látszott. Titkon mindketten azt kívánták, hogy sose érjen véget. Rövidesen a lány megszólalt: „Ekkorát még az életbe' nem flesseltem gecc xD Ez veszett jó ez az anyag.” A fiú szemében könnyek jelentek meg, de ezt a lány nem láthatta. Próbálta visszafojtani őket, de egyszerűen képtelen volt rá. A zsebébe nyúlt és egy hivatalos levelet húzott elő lassan. Azt a levelet, amit már ezerszer megbánt, hogy felbontott. „Behívó letöltendő börtönbüntetés megkezdésére”.Ahogy rápillantott egy könnycsepp csorgott le az arcán hirtelen. Valami megváltozott… Észrevétlenül kimenekítette az egyik kezét és letörölte a könnyeit. A lányra nézve újra elmosolyodott, majd megszólalt: „Játsszunk egy kicsit. Van nálam papír és ceruza. Írjunk egymásnak valamit, bármit írhatsz, amit csak szeretnél, de a kikötésem az, hogy nem olvashatjuk el csak fél év múlva ugyanitt. Megígéred, hogy betartod? ” A lány meglepődött a kérésen, de végül belement a játékba. „Igen, megígérem!”

~°~

Néhány perc maradt már csak, míelőtt bezár a klub, a fiú pedig még mindig ott állt mozdulatlanul az emlékeiben merengve. Tudta, hogy ezt kellett tennie, de mégsem tudta elfogadni soha, hogy így döntött. Nem sokkal később, miután megírták a leveleket, felhívta a lányt. Azt mondta neki, hogy ez nem fog működni. Túl nagy a távolság, túl sok a gond, kevés az anyag, legyen vége, jobb lesz így mindkettejüknek.
Fél év telt el és betartotta az ígéretét. Most ugyanott áll, mint akkor. Kezében a papírdarab, melyet nap mint nap szorongatott, mégsem olvasta el eddig soha. Erőt vett magán, kihajtogatta és nekikezdett. „Szorrika, de megcsaltalak Lacival, Györggyel, Palival, Karcsival, Gyurival, Pistivel, Robival...” Egy könnycsepp hullott a papírra, majd még egy és még egy, míg végül az utolsó pár név át nem ázott teljesen. „Aztak*rva...” – a fiú remegő ajkakkal ennyit tudott csak mondani mielőtt megfordult és eltűnt a félhomályban.

Valahol nem is olyan messze a lány is olvasni kezdett. Alig tudta rávenni magát, hisz sohasem volt kifejezett erőssége az olvasás. Szét kellett volna tépni a papírt és bulizni egy jót. De ő képtelen volt rá. Nem tudott felejteni. Igaz, emlékezni sem. Fél év telt el, azóta, hogy legutóbb találkoztak, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Így hát, félelemmel a szívében, de nekikezdett az első sornak: „Tudom, hogy talán sosem fogsz tudni megbocsátani nekem, de nem is kérem. Amikor ezt a levelet írom, már tudom, mit fogok tenni és tudom, hogy ez az utolsó alkalmam arra, hogy átölelhesselek. Emlékszel az osztályunkban történt késelésre? Valójában én öltem, én voltam a gyilkos. Megtalálták nálam az elefántos radírt is. Maholnap értem jönnek. De én inkább Togóba menekülök és vizet kapálok a szerecsen istennőmnek.

Utóirat: Nem számít a hely, a lét, a tér és az idő. Mert van, amit semmi sem szakíthat szét. Mindig lávolni foglak.”

A lány megpróbálta értelmezni az olvasottakat, aztán nyilatkozott az Aktívnak és a Fókusznak is.