Egy régebbi munkahelyemre behozta az unokáját az egyik kollégám. Volt vagy négy éves a kiscsaj, amolyan zabálnivalóan aranyos fajta. Azonnal belakta a sofőr tartózkodót, mintha sokadszor lett volna köztünk. Nagyapját belenyomta az egyik székbe, felmászott az ölébe, és rázendített.

- Sziasztok, Nórika vagyok.

Természetesen köszöntünk neki mi is. Ahogy levegőt vett, én már sejtettem, vagyis inkább tudtam, hogy mi következik.
Mondta, csak mondta a magáét, elmesélte, hogy mikor kelt fel, milyen szappannal mosakodott meg, mit és mennyit reggelizett, hogy anyu vitte az oviba, ahol az az undok Zsuzsika nem adta oda a már nem emlékszem mit, meg hogy a Zsoltika rá sem nézett, pedig ő szerelmes a Zsoltikába, az ebéd meg nem volt jó, aztán jött érte Trombi...
Trombi a nagyapja, azaz a kollégánk volt. Azért kapta Nórikától ezt a nevet, mert volt egy öreg trombitája, és a gyerek kedvéért dallamokat csalt ki belőle. Na nem kottából, hanem csak úgy vaktából.
Aztán mondta tovább, csak mondta, hogy Trombi kacsalábra adta rá a cipőt...
Ki nem tudja, hogy mi az a kacsaláb? Balos cipőt jobb lábra, jobbost meg a balra.
Szóval ő okosabb, mint Trombi, mert észrevette, meg egyébként is nyomta a lábát a fordítva ráadott cipő.
Aztán elindultak, és a járda szürke volt, meg volt rajta fekete csík keresztbe...

Mondta, csak mondta, Trombi jó nagyokat hallgatott, már megszokta. A többiek is hallgattak, az viszont lerítt az arcukról, hogy az ilyesmit nem szeretnék megszokni.
Egyetlen bolond volt köztünk: én.
Mosolyogva hallgattam Nórikát, és időnként bólogattam.
Ez jó módszer, beválik a tanároknál is. Előbb utóbb csak rád figyelnek, csak neked beszélnek. Személyessé válik a kontaktus.
Elfogyott az ovi, elfogyott a járda, elbeszélésében eljutott odáig, hogy belép a tartózkodó ajtaján. Csak nem dugul be a beszélőkéje?
Trombi arcáról nem lehetett semmit leolvasni, ellenben a többi kollégámon a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak. Akkorra én már tudtam, hogy korántsincs vége a dolognak.

Nórika rám nézett, és immár személyesen hozzám intézve szavait elkezdte mesélni, hogy előző nap elvitték az autót a biztosítóhoz, mert kitört az ablaka. Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, kollégáim beletörődve dőltek hátra a székben.
Trombi kényelmesebb pozícióba helyezkedett, ami figyelmeztető jel volt számomra, miszerint nem lesz rövidke a mese. Idejét láttam, hogy - jómagam is gyermek lévén - beszálljak a mesébe. Szó szerint nem tudom idézni, de a lényeg kiolvasható a párbeszédből.

- Mentünk apuval, és csak nézték az autót, hogy nincsen ablaka.
- Mentetek?
- Mentünk.
- És hol volt az autó?
- Hát abban mentünk.
- Hogy lehet egy autóban menni? Fekete csíkos járdán lehet, de egy autóban hogyan?
Itt elakadt Nórika, gondolkodott kicsit.
- Apu vezette az autót, az autó ment az úton, úgy mentünk.
- Aha, már értem.
- A biztosítónál megmutattuk, hogy kitört az autó ablaka.
- Vittétek a kitört ablakot is?
- Nem.
- Akkor honnan tudta a biztosítós bácsi, hogy kitört?
Nórika megint elgondolkodott.
- De nem iiis... Nem volt ablaka az autónak, azt mutattuk meg.
- No persze. Otthon kiszedtétek, és jól eldugtátok.
- De nem iiis... Kitört az autó ablaka.
- Meg tudtátok mutatni, hogy kitört?
Na, ennél a pontnál már az összes kolléga, valamint Trombi arcán is látható volt, hogy mit gondolnak szellemi állapotomról.
- Ha kitört, hogy mutassuk meg?
- Nem vittétek a kitört ablakot?
- Nem.
- Akkor szegény biztosítós bácsi honnan tudja, hogy van egy kitört ablakotok?
Nórika ismét töprengett kicsit.
- Nem volt az ablak az autóban, mert kitört. Azt jól látta.
- Jól nem látta. Látta volna, ha megmutatjátok neki a törött ablakot.
- De... hát kitört.
- Na, ezaz. Nem az autót kellett volna mutogatni, hanem szatyorba rakni a kitört ablakot, és azt megmutatni a biztosítós bácsinak.
- Úgy is jó?
- Naná! Egy szatyorral odamentek, a darabkákból összerakjátok az ablakot, és azonnal látja a biztosítós bácsi, hogy ez tényleg egy ablak, amely az autótokba való, de kitört.
- De...

Megszólalt a telefon, fuvart kaptam. Kórházról lévén szó, késedelemről szó sem lehet, azonnali kirajzás. Elköszöntem, mentem.
Meló végeztével nem volt már jelen Nórika, apu érte jött, elvitte.
Kollégáim viszont mondtak valami érdekeset. Nórika távozásom után csak annyit mondott: nem jó bácsi ez a Józsi bácsi.
Mosolyogtam, mert értek a gyerekek nyelvén.

Pár nap múltán begördült apu autója az udvarra, és miután leparkolt, tárultak az ajtók, és Nórika rohant hozzám. Ugrott, elkaptam, felemeltem. Nyakamba kapaszkodott, és artistákat megszégyenítő rugalmassággal emelte szemmagasságba jobb lábát, és rám ripakodott:
- Úúúgyse mutatom meg, hogy szép új cipőm vaaan...

Párszor meglátogatott még minket Nórika. Mesélt nekem, meséltem neki, jól elvoltunk. Még azt a titkot is elárultam neki, hogy az a galamb, amely ott ücsörög a tető szélén, felnevelt egy árva mókust. Szoptatta, pelenkázta, aztán mikor a mókus nagy lett, hálátlanul elhagyta a galambot. Szegény galambnak eredetileg piros volt a tolla, de bánatában megőszült...

Istenkém, őrizd meg a gyermeki lélek ártatlanságát, és őrizd meg a gyermeki lélekkel bíró emberek ártatlanságát is.