…hiányoznak. Mindig magam előtt látom őket. Emlékszem pontosan arra a háromra. Arra a három fenyőre, amely a kopár domb oldalán állt,áll szikárul és talán áll a mai napig kiállják a Nemere erejét. Sokat néztem őket, jobb híján. Néha csak bámultam ki az ablakon, őket láttam hol zöldellő, hol havas, hol szomorú őszi napokon. Gyerek voltam, önfejű és csillapíthatatlan.
Apám szigorú, becsületre nevelt. Óvott a világ média által közvetített torz megismerésétől. „Menj és olvass,tanulj!”-mondta mindig. Utáltam ezt. Miért nem nézhetek tv-t, mint a haverok?-kérdeztem magamtól.Aztán leemeltem Gárdonyitól A láthatatlan embert….ismét. A családi könyvtárat már kiolvastam, könyvtárba járni néha lusta voltam. Így, jobb híján néha többször elolvastam ugyanazt.

Aztán sikerült! Örültem, mint amikor az ember egy új, egy jobb világba kerül. Naív voltam, belátom. Most fáj, néha megőrülök a tehetetlenségtől, hogy nem tudom visszaforgatni az idő kerekét…ökleimet összeszorítva fojtom vissza könnyeim, mikor eltölt az érzés,hogy nincs rendbe e világ. Alig másfél évszázada élt őseink forgolódnak sírjukban, hogy nincs már olyan hogy hazafi, nincs már hazaszeretet, nincs már testvéri szeretet embertársaink iránt. Nincs! Hazudjunk másnak, hazudjunk a médiába, de ne hazudjunk saját magunknak. Elanyagiasodtunk, hatalmába kerített ez az anyagias világ, a másoknak mutatni kívánt arc képzésének kényszere. Közben elfelejtettük értékelni saját magunkat, kultúránkat és embertársainkat.

Most itt vagyok, távol tőlük. Távol a három a fenyőtől. És tehetetlenül forgatom elmém kerekét. Mindhiába. Nem értem, képtelen vagyok felfogni, hogy az az eszme, melyet őseink, elődeink ápoltak, magasztaltak, hova tűnt. Nem értem,hogy néhány évtizede Wass Albert miként hitt a Nemzetben. Nem látom, nem látom a Nemzetet! Azt látom,hogy vannak magyarok. De nincs eszme, nincs nemzet. Eljöttem Otthonról, bíztatva a három fenyőt, hogy megtalálom a sajátjaimat, megtalálom akitől elszakítottak bennünket és végre Otthonról Hazamehetek.

Most itt vagyok. Mindhiába eszembe jutnak, nap, mint nap. Lesütöm fejem, pedig senki nem lát. Szégyenlem magam, hogy ott hagytam őket. Azt hittem, hogy majd én, a fiatal, majd én megmutatom. Most itt vagyok, amit úgy hívtam: Haza! Itt vannak az enyémek, de érzem egyedül vagyok. Érzem,hogy eme világot hatalmába kerítette a globalizáció Eltöltölt mindenkit az élni akarás, a fent maradás az élet vízén, melynek szintjét jó néhány, csupán saját profithajhászását előtérbe helyző globális vállalat/kormány befolyása.

Hiányzik, hiányzik Székelyföld! Hiányzik Háromszék! Hiányzik az az alig egy-kétszáz négyzetkilométernyi terület, amelynek elrománosodásához/globalizálásához közel sem volt elég majd egy évszázad….és egy darabig nem is lesz. Igaz, néha hangoskodnak, mindig makacsok. De akár egy hétköznap este téved be az ember egy kocsmába inni egy pohár pálinkát, sört vagy bort, akár Március 15.-én megy ki a Főtérre…nincs egyedül. Hiába, a globalizáció sötét keze nem ért el odáig…még.

Remélem,hogy ahol megfogantam, sírom majd ott domborúl.