Történetem nem nagy horderejű eseményt mutat be, viszont arra fogom használni, hogy egy egész mélyen gyökerező problémára világítsak rá, mely igen régóta piszkálja a csőrömet.
Történt a minap, hogy a barátaimmal és Kedvesemmel eldöntöttük, hogy meglátogatjuk az egyik klubot Baselben. A bejáratnál álló kidobó egyből elkérte az igazolványainkat, és hamar konstatálta, hogy magyarok vagyunk. Ez általában inkább hátrány, mint előny, de a rossz előérzetem egyből elillant, mikor pár szót sikerült egész ügyes kiejtéssel anyanyelvünkön kimondania. Örömködés, small talk, jó hangulat, menjünk nyugodtan, bár "Ladies night" van, de kivételt tesz az amúgy csak lányok és párok szabály alól. A klub történetesen az egyik legmagasabb épület felső szintjén volt, plafontól padlóig üvegekkel és pazar kilátással az éjszakai városra. Ketten maradtunk pár percre a társaság egyik tagjával, és egy-egy sör mellett ámultunk a gyönyörű kilátáson. A megvitatás úgy tűnik nem tetszett a biztonsági szolgálat másik, minden bizonnyal magyar tagjának, aki "finoman" ránk szólt a hangzavarban, hogy "szebben beszéljünk". Fiatalok pár kör után az esti buliban... az ember nyilván könnyebben elejt egy k****rá-t, vagy b****meg-et, de úgy érzem a hely és az esemény kulturális szintjét még így is meghaladó módon folytattuk a társalgást.
Azt, hogy a bejáratnál álló kidobó milyen szavakkal kápráztatott el minket, inkább a végére hagytam: válogatott káromkodások, anyázás, szitokszavak és társaik, hogy csak a finomabb példákat említsem. Nem nehéz kitalálni, hogy a kolléga volt olyan készséges, és megtanította neki ezeket a káromkodásokat.
Alapvetően nem vagyunk összetartó nép, ezt sajnos kijelenthetem. Nem fejtem ki, de a múltból is és a jelenből is számtalan példát lehetne találni alátámasztásként. A csöppnyi kohéziós erő, ami Magyarországon még felfedezhető, a legtöbb emberből egyszerűen eltűnik, amint átlépi az országhatárt. Miért? Miért hordják ilyen magasan egyesek az orrukat? Mindig örömmel tölt el, mikor valaki viszonozza a köszönést, ha feltesz két kérdést, és vica versa. Semmibe nem kerül, és mégis, kicsit az emberben felébred a valahova tartozás érzése, hiszen messze a hazától hiánycikk a közös nyelv, a közös kulturális háttér.
