Nem tudom, ki mennyit tud rólam, de ez nem is igazán fontos. A lényeg, hogy ihletet kaptam sheratan [írásából] egy valamire, ami néhány napomról szól és aminek az egyik előzményét osztom most meg veletek, tehát folytatása következik... Az „arcocskák beillesztését” meghagyom az olvasónak.

Bevezetésképp: Dániai tanulmányokat nyelvi nehézségek miatt Skóciában folytató emberke lennék, tele ambícióval és néha a kelleténél több önbizalommal. Aarhusban tanultam két évig angol nyelven, de az előzetes infók ellenére még nincs lehetőség Dániában a BSc infó szak harmadik évét is angolul elvégezni.

2008 karácsonyát otthon Szlovákiában töltöttem, ekkor jelentkeztem a Napier Egyetem BSc Computing szakára. A barátnőmet december közepétől nem láttam, de tudtam hogy január elején már Dániában lesz, a szüleim nem is csodálkoztak, hogy miért akarok visszamenni olyan nagyon.

Természetesen ne menjek busszal, mert nem ártana, ha vinnék egypár dolgot magammal, én és az öcsém (még Dániában tanul, a karácsonyt is ott töltötte) már mégse haljunk éhen. Jól fölcuccoltuk a Skoda Roomstert, majd kb. 20 órás út következett: apu sofőr, én navigálok, anyu meg szórakoztat (Juuj már megint milyen gyorsan megyünk, lassíts mert rossz vége lesz – ez főleg a német autópályán töltött szakaszra volt érvényes).

Tele a Roomster

Zökkenőmentesen célbaértünk, kipakoltuk a kaját az öcsém koleszán, majd lepihentünk. Másnap apuval kipucoltuk az én régi szállásom – maradék kaja, ruha, a pirinyó számítógépem (profilban most már Tesóknál rész), mind ment az öcsém szállására, mondanom sem kell, nem örült a hirtelen zsufinak...

Emellett beszéltem a sulis kapcsolatommal: mit ajánl, mikor menjek ki és hogyan. Rajta keresztül intéztem sok mindent, később is szerepe lesz. Azt mondta, tőle már most is mehetek, mivel lesz mit csinálnom, szállást időbe telik találni, a tanulni kívánt modulokat sem egyeztettük még, stb.

Erre apu előrukkolt a nagy ötlettel: itt az autó, itt van apu is, megoldjuk a Skóciába költözést seccperc alatt. Mivel elég sok volt a cuccom – az asztali gép elhozását addigra már kivertem a fejemből, látva hogy anélkül is annyi motyóm van, amit bajos lenne repülővel hozni (ha nincs ez az ötlet, repülővel jöttem volna EDIbe). Tehát rábólintottam az ajánlatra, illetve tudom mennyire szenvedélyes sofőr az öreg, nem akartam megsérteni sem. Anyumat sem kellett soká győzködni, még úgysem látta Nagy-Britanniát.

A neheze ezután következett. Megterveztem mindent. Az utolsó utat a csomagjaimmal már úgy intéztem, hogy a végén találkozhassak a barátnőmmel a régi szállásomon. Mivel nem lakik messze a lány, nála maradtam éjszakára, már nagyon várt rám... Reggel nála ébredtem és ekkor közöltem, hogy még aznap indulok Edinburghbe. Eddig erről nem volt szó, úgy tudta, majd valamikor a következő 3 hét folyamán megyek csak el. Nagy levegőt vett, leszedte rólam a kedvenc pólóm és kikötötte, aznap még azért menjek el hozzá.

A kellemesen töltött éjjelek után természetes dagadó mellel buszoztam az öcsém koleszába, mentettem a laptopra az utat Aarhusból Edinburghbe és megpakoltuk ismét a kocsit: két nagy bőrönd ruha, táskákban és kartondobozokban kaja meg a noti (profilban).

A végén már küzdöttem a könnyekkel, amin magam is meglepődtem. Nem vagyok egy picsogós típus, de akkor nagyon a torkomra mászott egy gondolat: sok, az utolsóhoz hasonló éjjelről kell lemondanom, bár tudtam, hogy engem meg fog látogatni az, akinek ez szintén hiányzik.

Ezután következett a búcsú – édesanyám mondta hogy fogjam rövidre, mert sietnünk kell. Nagyon odafigyeltem hogy ne látszódjon rajtam a gyengeség – tudom, tipikus férfidolog...

A barátnőm szobáján már teljesen rendben voltam, még poénokra is futotta, revansként a pólómért pedig hozzám került az éppen aktuális melltartó és bugyi – szigorúan szuvenír. Ennek örömére még a lánytól kaptam plusz egy táska édességet.

Kb 30órás út következett: Dánia-Németország-Hollandia-Belgium-Franciaország-Csalagút-Nagy Britannia. Hosszú volt, fárasztó, unalmas, néhol bosszantó, de túléltük mindhárman.

Kilátás a kocsiból, Dánia

Egy kicsit bővebben: Az út nagy része elég jól telt – ugye mindenütt van valami látnivaló. A Wcket és pihenőhelyeket is nehéz eltéveszteni, mert viszonylag gyakoriak, a táblák pedig egyértelműen jelzik mely város melyik sáv. A kilátást néha-néha feldobja egy-egy szélmalom-park – ez a dán és német szakaszra jellemző. A rádióban német slágerek illetve sima pop untatott.

Szélmalmok Németországban

Hollandiába érve már erősen sötétedett, nem igazán volt alkalmam képeket készíteni. Ami viszont feldobott, az a trance és techno rádióadások – ez nekem való. Szülőknek annyira nem jött be, de nem is tartott sokáig, mindössze kb. 2 óra volt a holland része az útnak.

Belgiumban sem akadt problémánk. Az autópálya szintén kivilágított, szép látvány.

Franciaországban sem sokat tartózkodtunk, de ahhoz eleget, hogy levonjuk a legfontosabb következtetést: vége az eddigi kényelemnek... Az autópálya világítás hirtelen megszűnt, gondoltam, ez tök olyan, mintha hazafelé tartanánk. A vécék eléggé ritkaságszámba mennek, talán óránként ha van egy.

Édesanyám sokat panaszkodott a francia autópályán ezügyben, míg mi nem találtunk egyet. Erről a létesítményről van képem lentebb. Szómiszó, pottyantós vécé, takarítás teljes hiányával, vizelni a falmellé lehet, mosdóból víz nem jön, de a női részen legalább volt vécépapír, yeah.

Francia WC

Természetesen a francia higiénia lett a fő téma amíg el nem értünk a híres Csalagúthoz.
Nagyon örültünk, hogy egyre többször írják a "Calais" és "Tunnel" kifejezéseket. Amikor viszont a tetthelyre értünk, hatalmas csalódás volt látni, itt bizony nem megyünk csak úgy át autóval... Határátkelő-szerű ellenőrzőpont volt az a hely, ahová vitt az út.

Beálltunk az egyik kocsisorba, majd a bódénál vettük észre, hogy itt bizony fizetni kell, mert vonatra szállás szükségeltetik. Itt bizonyosodott be, hogy repülővel jóval olcsóbb lett volna az út, de sebaj, ha már úgyis mögöttünk áll egy sor autó, nincs mit tenni, kifizettem a jegyet oda-vissza.

Egyértelmű jelek nem mutatták, hogy merre kell menni a következő ellenőrzőpontig, tehát kiszálltam a kocsiból és gyalog kerestem meg a helyes utat. Emellett mindenütt rendőrautók cikáztak le-fel. Kb. 3 helyen ellenőrizték az útleveleket kutyusokkal ellátott rendőrbácsik, ki volt írva hogy szkennelik a kocsit is, már mégse vihessünk bombát vagy drogot az Egyesült Királyságba. Ezután a normál méretű személykocsi sávba irányítottak, aminek a végén egy sorompó jelezte, még nincs itt a mi vonatunk.

Két óra szundikálás a hidegben következett, lengyel autókkal előttünk és utánunk. Az előttünk lévő sofőrjével beszéltem, hogy mi a véleménye erről a hercehurcáról, de az csak kurtán válaszolt, mindenben igazat adva – nem nagyon ment neki az inglis.

Eljött a mi időnk, gondoltam, mikor felnyílt a sorompó. Az előttünk lévő lengyel autó viszont csak nem indult, még el voltak szenderedve az utasai. Apu nem tétova-teve-lova, dudált kb. 3 percig, mire csak felébredt a sofőr és balanszolva elindult. A vonatra szállást már angol emberkék irányították: „Menj amíg lehet, előre. Ne állj meg két vagon között és húzd be a kéziféket.” Az utasítás szerint cselekedtünk, majd 15 perc várakozás után elindultunk. A hajnali órák lefárasztottak, az utat átszunyókáltuk.

Vonatban utazva

Már Angliában ébredtünk föl, a vonatról lekerülve hamar autópályára értünk. Apunak nem okozott különösebb gondot a bal oldalon vezetni, egy-két óra után már rutinosan mellőztük a kamionokat. Amit nehezebben értettek meg a szüleim, az az, hogy miért nem navigálom őket a „TO LET” irányokba, hiszen wcre asszociáltak, biztos csak lemaradt az „i” betű.

Londont természetesen nem hagytuk ki az utunkból, pedig nem ez volt a terv. Valószínűleg fáradtak voltunk, így sikerült bejutni az autópályáról London belvárosába. Mindenfelé teljesen egyforma öreg házakat láttunk, végképp nem tetszett a város. Keskeny ódon utcák és összevissza jelzések nehezítették a kiutat, de a hajnali órák ellenére találtam segítőkész embereket, akik útmutatásának köszönhetően mindössze másfél órát kellett csak a nagyvárosban tölteni.

Ezután összeszedtem magam: majdnem egyhuzamban, kevés megállóval szeltük az autópályákat, megfogadva, hogy nem térünk le, amíg nem muszáj. Skócia előtt mégis letértünk, mert rövidebbnek tűnt az út.

Az ám, de a sebességkorlátozások száma iszonyatosan megnőtt. Mindenütt kamerát ábrázoló táblák biztattak, mondanom sem kell: több figyelmeztető táblát láttunk, mint útirányjelzőt. A tájkép sehol sem volt túl érdekes, egyedül a mezőgazdasági területek tagoltsága volt szembetűnő, amíg a tenger mellé nem értünk.

Tenger mellett is ment az utunk

A pihenők egyértelműek voltak a teljes UKban – „Services” néven kellett keresni őket, a WC használat ingyenes volt. Emlékszem, az egyik pihenőn, ami egyben bevásárlóközpont is volt, megkérdeztem a toalett körül takarító nénit, hogy kell-e fizetni. Persze ő is lengyel volt, szavamat sem értette...

A mérföldek elég lomhán fogytak, de az unalmas út vége már nem volt messze.