Második nap I.

Szerda reggel irány az étterem (sajnos nem all-inclusive, csak a reggeli volt a foglalásban), hogy a jól megszokott kontinentális reggeli és full american ötvözésével egy kis indiai beütéssel feldobva elhallgattassuk gyomrunk vészjelzéseit. Igyekeztünk eleget enni, mert nem tudtuk, mikor lesz újfent tápanyagbevitel, a szervezés ugyanis nem feltétlenül tűnt minden pillanatban kiválónak, így mindig csak az előző program végén vagy utána tudtuk meg, hogy mi következik aztán. Mindez persze nem csorbítja Niels Sun töretlen lelkesedését, ahogy mindig mosolyogva próbált meg terelgetni minket. Mindezt úgy, hogy nem mindenki beszélt igazán jól angolul – beleértve azért őt magát is – illetve a hangereje sem ütötte meg a közép-és kelet-európaiak átlagos decibeleinek színvonalát.

A csapat felelőse: Niels

Indulás előtt a hallban gyülekeztünk, hogy mindenki kicsattanó örömmel vehesse át kabátját, melyet elvileg a Honor designere tervezett, de ez vagy hamis infó volt vagy sürgős személycserékre lesz szükségük. Elvileg egy husky látható a kabáton, de mi elneveztük pandának, néha pandasky-nak, mert valahogy szegény jószág elég torzra sikeredett. Ez persze még csak egy volt a nehézségek között, ugyanis elvileg 180-as kabátot szántak nekem a 191 cm-es magasságomhoz és 124 kg-os súlyomhoz. Égtem a vágytól, hogy eleget tegyek a kérésüknek, és a csapatfotón e nemes ruhadarabban pózolhassak, mely méltón hirdeti, hogy a poliészter élt, él és élni fog, míg világ a világ – vagy legalábbis míg Kína él.
Mindenesetre a nekem adott kabát semmiképp sem jó méretben, ezért valamilyen módon majd kitalálom, hogyan lehetne kisorsolni itt az oldalon.

Miután összeszedtük magunkat, átmentünk a pár méterre található metrómegállóba. Nem mondták, hogy mire várunk, így csak ott álltunk, beszélgettünk, miközben a helyi lakók és turisták nagy lelkesedéssel kerülgették a csoportunkat. Közben feltűnt, hogy mögöttünk is van egy csoport, akik ugyancsak várnak, nem szállnak fel egyik villamosra sem, és nem is szólna kegymáshoz. Nem igazán értettem a csapat mibenlétét.
Aztán egyszer csak begördült egy villamos, ami Honor 8X feliratokkal, teljesen kékre matricázva érkezett meg hozzánk.

Ezzel az egyedi villamossal indultunk fel a várba. Meglepetésünkre nem csak a mi „egyenruhás” csoportunk, hanem a mögöttünk némán sorakozó másik csoport is felszállt. Nem bírtam ki, megpróbáltam beszélgetni velük, ami nem volt feltétlenül egyszerű. Végül sikerült kommunikálni velük, és kiderült, hogy egy helyi fiatal csapat, akik a Facebookon lettek kiválasztva, hogy ők is jöhessenek a spéci vilivel. Utána viszont teljesen eltűntek, bár másnap mintha ők lettek volna a kisegítő személyzet a bemutatón, de ezt egyáltalán nem tudom megerősíteni...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!