Az előző részben elgondolkodtató, és szerintem nagyon hatásos filmeket mutattam be. Ezen tulajdonságokat megtartva folytatom a témát, ugyanakkor hozzáadok még egy feszültség-, és hangulatteremtő faktort: a kamara jelleget. Mit is takar ez az én értelmezésemben? Szűk (vagy legalábbis jól körülhatárolt) helyszín a klausztrofóbia növelésére, és kevés (lényegi) szereplő a részletesebb, kidolgozottabb jellemrajzokért. A fenti tulajdonságok miatt kifejezetten jó filmek születhetnek, feltéve, ha a rendező érti a dolgát. És, hogy a definíció ne csak levegőben lógó üres szó legyen, jöjjenek a pozitív, általam is látott példák:
A fülke (2002) - [link] (Phone Booth - [link])
Stu, azaz Stuart egy rámenős, egoista ''üzletember'', aki önnön fontosságának tudatában, folyamatosan ügyeskedve, tulajdonképpen emberek átverésével foglalkozik. Szinte le sem szakad a mobiltelefonjáról, de ha az ember félre akar lépni, és a feleség figyeli a telefonszámlát, akkor jól jöhet valami más kommunikációs eszköz. Itt jön képbe egy egyszerű telefonfülke, ahonnan a kényes hívások könnyen lebonyolíthatók. Amikor a telefon csörögni kezd, hősünk a lehető legtermészetesebb módon felveszi, és mivel a hívás ''téves'', mihamarabb le is tenné. De ezt már nem teszi, mert az ismeretlen közli vele, hogy ha így tesz, megöli. Rövidesen - a fenyegetésének nyomatékot adva - lelő egy helybeli stricit. A halott láttán persze kitör a pánik, és megjelenik a rendőrség, akik mit sem sejtve az orvlövészről, azt hiszik, hogy Stuart lőtt. Neki pedig a fegyverek és a kamerák kereszttüzében komoly megbeszélnivalója van a titokzatos idegennel, akiről alig tudunk meg valamit, viszont ő úgy ismeri Stu-t, mint a saját tenyerét, és feltett szándéka, hogy eddigi életéért felelősségre vonja.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni a rendező Joel Schumacher nevét, hiszen a rendezés az, ami ezt a (és általában: egy ilyen) filmet nézhetővé teszi. Képes a feszültséget végig fenntartani, holott a főszereplőt játszó Colin Farrell a film 85%-át egy utcai telefonfülkében tölti, és a titokzatos telefonálónak (Kiefer Sutherland) is csak a hangját halljuk az idő legnagyobb részében. Tulajdonképpen ők ketten a film fő szereplői, a többiek csak kiegészítő, vagy statisztaszerepet játszanak. Külön emeli a feszültséget és a hangulatot a kommunikáció jellege: a telefon intimitást nyújt, és egyben távolságot is tartat. A főhősről is keveset tudunk meg az elején, a telefonálóról pedig semmit, tehát szinte minden információ a beszélgetésből derül ki.
Nagyon tudom ajánlani ezt a filmet mindenkinek, aki szereti az izgalmas, fokozott hangulatú, jól megrendezett, ''lelkizős'' alkotásokat, a látványos akciók hívei viszont csalódni fognak.
Párbaj (1971) - [link] (Duel - [link])
Mint az már kiderülhetett a fenti sorból, egy viszonylag régi filmről van szó, rendezője pedig nem más, mint (az akkor még ifjú) Steven Spielberg. A most ajánlott három filmből ez az egyetlen, ami nem zárt térben játszódik, sőt éppen ellenkezőleg, színhelye a nagy amerikai ''préri'' és a végtelenbe kanyargó utak. Azonban a film pont azt bizonyítja, hogy itt lehet a legjobban ''elveszett'' az ember. A főhős egy teljesen átlagos amerikai üzletember, visszahúzódó, gátlásos papucsférj. Már a neve is árulkodóan semmitmondó: David Mann (Dennis Weaver remek alakításában). A történet szerint fontos üzleti megbeszélésre kell utaznia, Kalifornián keresztül. A főcím képsorai remekül eltaláltak: szinte végig a kocsin belülről látjuk, ahogy rója a kilométereket, és egyre fogynak mellőle a házak, fák és az emberek. Miközben a rádióban egy idióta beszélgetős műsor szól, Mann nyugodt tempóban autókázik, a történet pedig csendben folyik a maga medrében. Egészen addig, amíg utol nem ér egy nagy, rozsdás, gyúlékony anyagot szállító teherautót. A jármű feltartja őt, ráadásul a füstjét is nyelni kénytelen, tehát úgy dönt, hogy megelőzi. Azonban ekkor a teherautó sofőrjénél elszakad valami, visszaelőz, majd megint lelassít, és egyre erőszakosabban, fenyegetőbben viselkedik Mann-al szemben. Hősünknek pedig lassan szembesülni kell azzal, hogy egyedül maradt a rejtélyes rémmel szemben, és csak magára számíthat, amikor meg kell vívnia vele.
A sztori maga érdekes, de ami valóban kiemeli ezt az alkotást a tucatfilmek közül az a rendezés. A film során ugyanis soha nem látjuk a kamionsofőrt (leszámítva a pillantásnyi időre bevillanó sziluettjét és a csizmáját). Nem tudjuk ki ő, honnan jött, mit akar és miért csinálja azt, amit csinál, és ez az arctalanság teszi igazán félelmetessé. Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy férfi vagy nő az illető. Ez egyben azt is jelenti, hogy akárki lehet, mint ahogy azt a feszültség alatt megroppanó hősünk találóan megjegyzi, amikor az út széli fogadóban méregeti a többi vendéget. A másik érdekes fogás, hogy Mann szemével látjuk a világot. Túl azon, hogy a színész remekül játssza a szerepét, belső monológok formájában megismerjük az éppen bevillanó gondolatait is, és vele együtt kezdünk töprengeni a felmerülő kérdéseken.
Összességében remek filmhez van szerencsénk, ha valakinek alkalma adódik, feltétlenül nézze meg.
Pánikszoba (2002) - [link] (Panic Room - [link])
Adott egy anya (Jodie Foster), és az asztmás gyermeke. Adott egy tágas, négy emeletes ház. Adott a rendező: David Fincher. Adott egy pánikszobának nevezett része, ami a környezettől hermetikusan elzárható, létrehozásának célja pedig a megmenekülés. Hogy kitől? Például attól a 3 betörőtől, aki éjnek évadján tör a két lakóra. Szerencsére még időben bemenekülnek, de a tolvajok bűnös vágyának tárgya is az erődszerű szobában található. A kérdés: kitart-e hajnalig a törékeny nő beteg gyermekével, vagy a támadók menthetetlenül bejutnak.
Azt hiszem, ezzel nagyjából minden lényeges tudnivalót elmondtam, minden kellék adott, hogy egy izgalmas, fordulatos kamaradrámát láthassunk. És látunk is. Nem hiszed? Nézd meg a filmet!
