Guga egy írása kavart bennem gondolatvihart...

Túl sokan vagyunk. Egyszerűen TÚÚL sokan.
Talán az emberi elidegenedés fő mozgatórugója, hogy hihetetlen mértékbe csökken a személyes tér. régen, amíg a ma falusiként ismert közösségekben éltünk, különleglesség volt szót váltani egy másik emberrel, igazi szertartás. ráadásul ismerted a szomszédot is aki átjött, akinek a kedvéért elővetted a tavalyi, porlepte borosflaskát. örültél annak a pár percnek-órának, amit társaságba tölthettél, és közben tudtad, ha a téma elfogy ismét magad maradsz a gondolataiddal, a csenddel. így az ember tudott örülni a váratlan vendégnek is, aki ideig-óráig egy kis színt vitt az életébe.

...ma már túl sokan vagyunk ehhez. a magány, a nyugalom ritka kinccsé vált, sokan véres verejtékkel dolgoznak azért, hogy rövidke időre élvezhessék.

gyakran eszembe jut guga korábbi írása arról az emberről, aki a lépcsőházukban egy félemelettel följebb lélegzetvisszafolytva várta, míg bezája az ajtót és elhagyja a lépcsőházat. ő úgy értékelte a szitut, hogy egy hitvány, gyáva féreg. talán igaza is van. én viszont sokszor érzem úgy, hogy mennyire nem szeretnék aznap már emberrek találkozni. nem csak idegennel; akár baráttal, akár családtaggal. bár velem még nem esett meg, itt még nem tartok, de lehet, hogy egyszer én leszek az az ember, aki megvárja, míg kimegy a kapun.

...nemrég voltam pár napig a tiszán, a tisza-tavi tályvédelmi körzetben. evezős faladikkal, sátorral, hálózsákkal, horgászbottal, halcsalival, bográccsal. egy kis tisztáson kötöttem ki, ami csak a víz felől megközelíthető. soha még annyira nem pihentem ki magam, mint akkor, az alatt a négy nap alatt. fölelevenítettem a régi nomádszakács-ismereteimet, a hagyma, foghagyma, a pirospaprika, disznózsír és a bors volt az összes élelmiszer, amit vittem. a konyhám egy svájcibicska, és egy fadeszka, és egy húszliteres vizeskanna. reggelente a tiszában fürödtem mindenféle lúgos vegyszer nélkül. a legtöbb időt a molnárkák táncának figyelésével töltöttem. 'barátságot' kötöttem a folyami patkánnyal, amelyiknek bitoroltam a területét, szerintem soha nem evett még olyan jókat. negyednapra el sem menekült, amikor megmozdultam.

amikor negyednap visszavittem a ladikot a kikötőbe, odamentem a kikötői gondnokhoz, és mebpróbáltam vele beszélni. harmadszorra, vagy negyedszerre sikerült elmondanom, amit akartam: rekedtes, elhaló krákogást tudtam produkálni a 'jónapot' helyett; négy napig nem szóltam egy árva szót sem. nagyon jó érzés volt, amikor ebbe belegondoltam.

néhány hete történt ez, és azóta mindennap eszembe jut, hogy szeretném így élni az életemet.
vagy legalább a felét. humanistának tartom magam, de egyszerűen túl sokan vagyunk a jó értelemben vett humanizmushoz.

egyszerűen csömöröm van az emberektől. akik aprót akarnak a nyugatinál vagy az idióta teremtéselméleteikkel szórakoztatnak lerázhatatlanul, vagy kéretlenül összetaknyozzák az autóm szélvédőjét a piros lámpánál, aztán közlik, hogy ''na köhögjél ki egy kéccázast, mielőtt kiszedlek a szarodból'', a szőke szilikonlánytól, aki sosem csinált semmi hasznosat, de lenézően néz az autójából, aminek az árából kitudjahány embert lehetne megmenteni az éhhaláltól, az öltönyös-nyakkendős embertől, akiről süt a pénz és a magajogán-hatalom, de ő lenne az első, akit megenne a macska a természetes élőhelyünkön...

tudom, hogy ez demagóg, de nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól. volt egy számítógépes játék néhány éve, falloutnak hívták. az atomháború után játszódik, ahol a maréknyi túlélő küzd az életbenmaradásért. ilyesztően hangzik és világ múltja egy szörnyűséges apokalipszis milliárd és milliárd ember halálával; de a túlélőknek megadatott egy ritka lehetőség: a régi világ romjain létrehozhatnak valami újat, fölhasználva a régről maradt jót, elvetve a hitványt.

kamaszkorom óta úgy érzem, hogy egy ilyen világban lenne ÉRTELME élni...

(nah, bocs egyébként ha depressziós lett a hangvtel, nem vagyok ám emós, vagy ilyesmi világfájdalommal bélelt grufti, csak gyakran - egyre gyakrabban - csömöröm van. azt hiszem nem sok választ el attól, hogy megvárjam a lépcsőfordulóban, míg a szomszéd kimegy a kapun.)