Az ajtó becsukódott az orrom előtt, és hirtelen egy kedves vers jutott az eszembe:

Az ajtó becsukódott halkan,
Tudom megint kívül maradtam
Döngettem ököllel, olajoztam könnyel
Harcoltam foggal és harcoltam körömmel
Véres lett az öklöm, száraz a szemem
Elsorvadt az ínyem, izzadt a tenyerem
Homlokomat nyomtam a hideg kilincsre
Megbénult testemet így vertem bilincsbe
Könyörögtem lágyan és tüzet okádva
De rést az ajtón akkor sem találtam
Kulcsokat szereztem, illet is a zárba
Mégis ott maradtam, egyedül, kizárva.
Remegtem, vacogtam a szívem fázott
Tengernyi kínomtól a küszöb felázott
Mormoltam szavakat, varázsigéket
Nem segített rajtam semmilyen igézet
Átkozódva szidtam ajtókat, kapukat
Vakon és süketen kerestem az utat ……..

Bár a vers pont az ajtó ellenkező oldaláról szól, de át tudtam érezni a fájdalmat, tehetetlenséget.
Szóval ott álltam megint a kihallgatóban. És csak vártam, csak vártam. A percek ólomlábakon sétáltak el a „cellám” előtt. Minden perc, egy örökkévalóságnak tűnt!
A folyosón az eddig poroszkáló léptek között felfedezni véltem egy-két sürgősebb léptet is. Csak bizakodva gondoltam, hogy az én ügyem miatt vált ilyen „sürgőssé” a léptek gazdájának a dolga.
Talán egy negyedóra telt el, de lehet, hogy húsz perc. Én közben majdnem megőszültem.
Egy egyre erősödő, határozott léptek hangját hallottam, majd beszédfoszlányok jutottak el a fülemhez. Egy nő és egy férfi beszélgetett, a női hang gazdája a fogdás hölgyé volt. Hogy mit beszéltek, nem értettem, de egy biztos volt, rólam, és elindultak felém! A torkom elszorult, szívem eszeveszettül vert. Nem tudtam, hogy a hóhérom, vagy a szabadítóm köszönhetem-e majd. Kulcs fordult a zárban, az izgalomtól azthittem, ott halok meg.
Egy húsz, huszonöt éves srác állt a fogdás hölgy mellett.
- Elnézést, hogy így megvárakoztattam! – kezdte, de tovább már nem hallottam semmit. Többmázsás kő hullott alá, majd eltörte a lábamat. Gépiesen követtem őket, és oda sem néztem, amikor a táska – amit a bejövetelemkor elvettek- tartalmát egyesével visszaadták. Aláírtam egy papírt, és követtem a rendőrt. Az aulában megláttam a párom elgyötört arcát, és csodálkozó tekintetétől arra következtettem, hogy én sem nézek ki valami rózsásan. De már megnyugodtam, hisz amikor visszaadták a táskát, az egyben azt is jelentette, hogy dolgom végeztével, szabadon távozhatok majd e szörnyűséges helyről. – bár már csak ott tartanék!
- Most már nincs semmi baj. – súgtam oda neki, és odaadtam neki a táskáját.
Hisz még bármi is történhet, legyen nála. Elvégre az ő iratai voltak benne, nekem meg addig sem kellettek.
- Csak egy pár perc! – szólt oda nyugtatólag a rendőr is a páromnak.
Egy kis irodába mentünk, és ott már kényelmesen el is helyezkedtem.
- Ha akar, rá is gyújthat! – szólt kedvesen hozzám a rendőr.
Naná, hogy kihasználtam ezt a lehetőséget.
- Mégegyszer elnézést kérek öntől, nekem azt mondták, hogy egy körözött személyt állítottak elő, ezért nem is siettem. Fogalmam sem volt, hogy ön önként jött be, a nevét sem közölték velem, hogy az irataiból kiderült volna, miről is van szó.
- De árulja már el nekem, hogy mi is volt az oka, hogy körözést adtak ki ellenem? – kérdeztem.
- A felesége…
- A volt feleségem! – javítottam ki azonnal. – Bár hivatalosan még tényleg az.
- Szóval a volt felesége beadványa alapján került fel az országos körözési listára. Állítása szerint nem tudta önt elérni, és a közös ingatlanuk eladásához szükség lett volna az ön aláírására.
- De könyörgöm! Azt az ingatlant már két hónapja eladtunk, az ügyvédnél is voltam aláírni az adás-vételi szerződést. Tehát már régen okafogyottá vált az egész. Nem értem, hogy miért nem vettek le a listáról, amikor már „megkerültem”?
- Sajnos erről nekem nincs semmi információm. – szólt a rendőr, majd elmeséltem neki nagyvonalakban az egész történetet, a válástól, ill. szétköltözéstől a fogdába zárásig.
- Az ügyvédnek is kellett volna szólni, hisz ő ajánlotta a volt a nejének a megkeresést, a rendőrnek is intézkednie kellett volna, az önnel folytatott beszélgetés után, de a jegyzőkönyv hiányában nem tehette meg. A kollega viselkedésért elnézést kérek az ő nevében. Egy kicsit túlbuzgó volt!
- Egy kicsit? Ezt hagyjuk.
- Akar ellene panaszt tenni? Jogában áll!
- Akar a franc, csak innen had mehessek már el. – válaszoltam mérgesen. Mert tényleg semmire sem vágytam jobban, mit arra, hogy kívülről nézzem meg az épületet.
- Jó, akkor már csak a jegyzőkönyv felvétele maradt hátra. –szólt a rendőr, és megkezdődött a „kérdezz-felelek” játék.
Egészen addig, amíg a pillanatnyi tartózkodási helyem nem került szóba, simán folyt a diskurzus.
- Jelenlegi tartózkodási helye? – tette fel a majdnem utolsó kérdést.
Már a számon volt, hogy megmondom, de egy apró momentum eszembe jutott.
- Ezt a jegyzőkönyvet megkapja ugye ő is?
- A jegyzőkönyvet nem, de egy jelentést kapni fog a volt neje.
- Akkor nem közlöm a jelenlegi tartózkodási helyemet. Pont őmiatta kellett elköltöznöm az előző helyemről, és nem akarom, hogy megtudja, hol is vagyok jelenleg.
- De valamit csak be kell írni. – próbálkozott a rendőr.
- Írja be nyugodtan, hogy a parlamentben lakom. – mondtam nevetve. – De most komolyan írja be, hogy nem vagyok hajlandó megadni a lakcímemet.
- Ehhez meg is van a joga. Jó, akkor ezt írom be.
Még pár kérdés, és mintegy kegyelemdöfésként ért az utolsó:
- Akar panaszt tenni az eljárás jogszerűtlen lefolytatásáért?
Most akkor kezdjek el megint kihallgatásra járni? Ilyen előzmények után? – futott át azon a kocsonyás valamin, amit pár órája még az agyamnak hittem.
- Nem akarok panaszt tenni, csak had mehessek már el innen.
- Itt kérem aláírni! – szólt, most már hivatalosan. – És itt egy igazolás is, hogy itt járt!
- Most viccel ugye? – kérdeztem.
- Nem, de ez a hivatalos eljárás. Itt van az igazolványa is, amit az ügyeletes elkért öntől. Megvan mindene? – kérdezte, és ezzel együtt felállt, mutatva, hogy a megpróbáltatásaim véget értek, legalábbis erre a napra.
Lekísért az ügyeletesig, és utamra bocsátott. Mihelyt leértünk az aulába, a párom azonnal a nyakamba ugrott, és szemrehányóan annyit kérdezett, hogy mi tartott ilyen soká! Nem tudtam neki hirtelen mit válaszolni.
- Majd kint elmesélem! –válaszoltam, és úgy fogtuk egymás kezét, hogy most már soha többé nem eresztjük el egymást.
- Viszontlátásra! – kiáltott utánunk az ügyeletes rendőrnő.
Ha tekintetemmel ölni lehet lehetett volna, akkor most nem lenne gondom az adózással. De így csak egy megsemmisítő pillantást küldtem a „hölgy” felé.

Amikor kiértünk az utcára, és el kezdtem volna mesélni a történetemet, megérkezett a párom főnöke, András is. De még mielőtt vele szót váltottam, volna, egy SMS érkezett. Persze, Rajhó volt:
>Egy félóra múlva indul az ügyvéd! Ezen a számon elérhet?<
Gyorsan fel is hívtam, és tőmondatokban elmeséltem a „sztorit”. Megköszönve az ügyvédi segítséget. Nem voltam már rászorulva, és gyorsan el is akartam felejteni a történteket.

Végezetül, még csak annyit, hogy a történet 2000 júniusában történt meg velem. A válóperes iratokban találkoztam újra az esemény dokumentációjával.
2002 tavaszán indult egy kérvény a körözés megszüntetésére vonatkozóan, és hivatalos értesítést kaptam, hogy 2004 nyarán (nem tudom melyik hónap) hivatalosan megszűnt az eljárás ellenem.

Vége!?