Bánki Folder - apáról fiúra
I. Isten ölében Bánkon
Általános iskola alsó tagozatán, végig én voltam a faliújság felelőse. Szerkesztettem, s gondoskodtam róla, hogy mindig érdekes, aktuális tartalommal legyen megtöltve.
Mikor megbíztak a feladattal, hogy a Nemzeti Vágta keretén belül bemutassuk Bánk települést, bevallom őszintén, úgy éreztem, nagy fába vágom a fejszém.
2007 augusztusában költöztem a faluba a családommal. Hamar beilleszkedtünk, s megismerkedtünk sok kedves, segítőkész emberrel. Egyszer valaki azt találta mondani, hogy Ő nem tősgyökeres bánki, 35 éve költözött ide, s még mindig gyüttmentnek tartják. Noha neheztelésnek nyoma sem volt a szavaiban, nekem emlékezetes maradt, s azóta is számolom, hogy még mennyit kell aludnom a 2042-ig, mikor már én is 35 éve fogok Bánkon lakni.
Adott volt a feladat, hogy valamiképpen úgy mutassuk be Bánkot a rendezvényen, hogy emlékezetes legyen. Ülök a feleségemmel a számítógép előtt, s találgatunk. Abban megegyeztünk, hogy mi is ugyanazt tudjuk bemutatni, amit a többi település. A nemzetiségi öltözékeket, szokásokat, ételeket.
Amin változtatni tudunk, az a bemutatás módja, azt kell különlegessé tenni.
Nézegettük együtt a háború előtt készült fotókat (1935-1943) s kerestük, hogy mi az a különlegesség a bánki emberekben, amit megmutathatnánk. Mutattam a nejemnek, hogy nézd milyen egyszerű kerítés, vesszőkből fonva, előtte derűs ábrázattal egy férfi. Megfelelt nekik, nem cicomázták, dolgoztak hajnaltól késő estig...
Rájöttem, hogy rossz oldaláról közelítem meg a dolgot, mert azt kerestem, hogy Bánkon belül kik a különleges emberek, akiket ki lehetne emelni, s bemutatni, amit alkottak.
De Bánk maga a különlegesség....
A bánkiak szerint kétféle ember van a világon, az egyik, aki Bánkon él, a másik, aki Bánkon szeretne élni. Kinek lenne rossz élménye egy vidámparkban töltött, kellemes, családi nap után?
Bánkot én, aki közel 2 éve lakom a családommal a faluban, nem tudom hitelesen bemutatni, de meg tudom kérdezni, s nekem szeretik elmondani, hogy milyen.
Egyszer ácsorogtam a feleségemmel a bánki templom bejáratánál, s egy idősebb asszony rákérdezett a nejemre, hogy oszt maguk hunnan gyüttek? Kicsit kínos volt a derült égből érdeklődésbe ágyazott felelősségre vonás, válaszolni kellett rá, hogy Budapestről költöztünk idébb, próbáltuk leplezni a bűntudatot, hogy gyüttmentek volnánk. Majd egy tripla leszúrt rittbergerrel megtoldotta, hogy ugye víkendesek?
Azok volnánk, kezeit csókolom.
Mert, hogy Bánkon vannak a falubéliek, a stand by bánkiak, és a víkendesek, akik péntektől vasárnapig, tavasztól őszig vannak jelen. Pihenni jönnek, s élvezni Bánk vidámparki adottságait.
Szerencsére egy helybéli hölgy, aki már közelebbről megismert bennünket, a védelmünkre kelt, hogy víkendesek, víkendesek, de bánkiak, nézett szigorúan a kérdezőre. S utána mindenki megenyhült irányunkban.
2007 tavaszán nyakunkba vettük a fél országot, hogy búcsút intsünk Budapestnek, és végleges lakhelyet keressünk magunknak. Sok jó, és kivitelezhetetlen ötlet merült fel, szebbnél szebb helyeket megjártunk, amikor egyszer csak közölte a feleségem, hogy ha már messzire megyünk, akkor legyünk a szülei közelében. Nem szeretné úgy leélni az életét, hogy nincs a közelünkben senki, akikre a két gyermekünket rábízhatnánk, vagy ha baj, van akkor segítségért folyamodnánk. Az én szüleim Gyulán élnek, az túl messze van, mivel tervbe volt véve, hogy vissza járok Budapestre dolgozni naponta. Így esett a választás Érsekvadkert környékére, konkrétan Bánkra, ami Nógrád megye rózsadombja.
Én előtte csak egyszer jártam Bánkon, Mátéfi Rudival nagy várlátogatók voltunk, sok lelkizés, dumcsizás, hegyre menetelés közben, s miután meglátogattuk Drégely várát, ajánlotta, hogy fürödjünk meg a bánki tóban. Lehettem vagy 20 éves, a jövendőbeli feleségemet még nem ismertem, pedig alig 10 kilométerrel lakott arrébb. Arról mit sem sejtettem, hogy az önfeledt lubickolás a bánki tóban egyben előlege valami véglegesnek, ami 20 év múltán fog bekövetkezni.
S most itt vagyok, itt vagyunk. Visszanézve azt sem tudtam volna magamról elképzelni, hogy valaha gyermeket fogok nevelni, felelősséget vállalni egy családért.
Mikor először jártunk a Jázmin utcában, megigéző volt. Emberek strandpapucsban, törölközővel a vállukon, kertekből sült szalonna s hagyma illata. Araszoltunk a Suzukival, s hívogattuk a telefonszámokat sorra, ahol láttuk az eladó táblát, s végül megálltunk a Jázmin u. 14. előtt, a mai napig emlékezetes, ahogy azonnal beleszerettem. Mondtam is a feleségemnek, hogy ez az! S lőn. Most itt lakunk Bánkon, bánkiak vagyunk, víkendesek.
Én tanyán nőttem fel, kilométeres telkünk volt, rajta akácos, domb, patak, fácánok s őzek. Tanyára szerettem volna költözni, nagy területet birtokolni, gazduramnak lenni. A feleségem viszont el sem tudta képzelni, hogy kilométereket kelljen utaznia a legelső településig. A Jázmin utca kompromisszumos megoldás volt. Mint Mátyás király híres meséjében:
„Édes szolgám, menj el ebbe és ebbe a faluba, mondd meg a bíró lányának, hogy látogasson meg engem, de se nem lóháton, se nem gyalog, se kocsin, se az úton, se az út mellett ne jöjjön. Ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot meg nem is, mert különben...”
Mi is így volnánk. A faluban vagyunk, meg nem is. Van is szomszédunk, meg nincs is. Bánkiak vagyunk, meg nem is. Bár a nagy ablakunkból rálátni egész Bánkra, a szemben lévő hegyoldalra, főleg télen, amikor a fák elhullajtják lombjukat, de ez itt a víkend. Víkendesek volnánk kezit csókolom, bánki víkendesek, maradnánk stand by.
Van egy rossz szokásom, a feleségemnek is, nem tegeződünk.
A feleségem tanárember, így megkívánja a helyzet a tanítványokkal szembeni magázódást.
Én pedig, mint a pillangó, házról-házra járok. Ha valakinek még nem lenne világos, számítástechnikai szervizes vagyok, lassan 10 éve űzöm eme foglalatosságot autodidakta módon, sehol sem végeztem. Már többször előfordult, hogy rám szóltak, szervusz, tegeződjünk! Valahol érthető, 41 éves vagyok, nem holmi suhanc, de lélekben még mindig felnézek a nálam idősebb generációra, nekem még megtanították az iskolában, hogy az idősebbeknek előre köszönünk, ajtóban utat engedünk, félreállunk, és fejet hajtunk. A munkám során alapkövetelmény, hogy nem ugrok a nyakába senkinek, tisztelet, és távolságtartás.
Ha meg is kérnek rá, hogy tegeződjünk, nehezen veszem rá magam, hosszú idő eltelik, amire annyira bizalmas kapcsolatba kerülünk, hogy letegezem. Noha van olyan ember, aki velem egykorú, mostanában belső kényszer alapján, inkább én magam tegezem le előre, hogy ne nézzenek hülyének, mert nekem is fura, hogy felnőtt, családos ember lettem.
Apósomat például tegezem, de anyósomat, aki szintén tanárnő, magázom, és csókolomot köszönök neki, mert így kívánja meg.
Összeismerkedtem egy 79 éves bánki bácsival, akivel elfogyasztottunk pár pohár borocskát, és megkért, tiszteljem meg azzal, hogy tegezzük egymást. Sajnos nem megy, a mai napig magázom, és úgy köszönök, hogy tiszteletem Pali bácsi, hogy s mint van az egészsége?
Sajnos kórházba került, s nem is tudtam róla.
Eltelt 3 hét, mire legközelebb elmentem hozzájuk, a felesége mondta, hogy a szíve miatt.
Akárhányszor bement hozzá látogatni, mindig rákérdezett, hogy a Zoltán volt?
Megkedvelt. Előtte is kérte többször, hogy, ha tehetem menjek be hozzá beszélgetni.
Azt már tudják, tudjátok, hogy a feleségem tanár, zene tanár, a romhányi általános iskolában oktat furulyásokat, fuvolásokat. Engem viszont úton-útfélen megkérdeznek, hogy hol dolgozol?
Hol van a munkahelyed?
Szeretném megragadni az alkalmat, s minél szélesebb tömeget tájékoztatni, arról, hogy mit, és hogyan dolgozom, mert úgy vettem észre, ez nagyon fontos kérdés a bánki emberek számára. Nem hiába, elnézve a régi fotókat, csak is dolgos embereket látok rajta, nem kérdés, hogy szeretnék tudni, ki is vetődött eme tájékra közéjük.
Elöljáróban elmondanám a pályafutásomat, amolyan rögtönzött CV.
Gyerekkoromban vízhordó voltam, aratáskor vizet hordtam a kombájnosoknak, amit általában 10 forinttal honoráltak. Nagyon jó, és hűs vizet tudtam hordani az artézi kútról.
Később mostohaapámnak segédkeztem a tehenészetben. Teheneket fejtünk géppel, trágyát hordtam a Laci lóval, ellettünk kis bocikat az inszeminátorral, etettük az egész állományt savanyú illatú silóval. Majd édesanyámnak segédkeztem a csirketelepen felügyelni a napos csibéket. Képzeljétek, kiszúrtam egyetlen egy fekete csibét a sok közül. Hazavittem, a tenyeremből etettem, megnőtt, s anyám a lelketlen egyszer csak levágta. Rotyogott a leves a kályhán, olyan finom volt, hogy kétszer is szedtem, anyám csak utána mondta el. Megsirattam, de nem volt mit tenni, már a gyomromban volt.
Nahhh, utána szobafestőnek adtak a szüleim, mondván, hogy fiam kell a kezedbe egy jó szakma.
Azzal nem is lett volna gond, de abban a szakmában, akkor és ott mindenki alkoholista volt. A mestereim engem is arra neveltek, így maszek mesterhez kényszerültem. Miután levizsgáztam, elköltöztem Budapestre.
Nem voltam még 18 éves, egyedül kellett lábra állnom. Később bejártam Budapesten ungot-berket. Címszavakban leírnám, hogy milyen munkákat végeztem: újságárus, fánkárus, kérdező biztos, környezettanulmányos, raktáros, nyomdai segédmunkás, villanyszámlás, vállalkozó, műszaki üzletben eladó, kazettahamisító, színész tanonc, színpadi segéd, plakátragasztó. Majd, s végül, mint örök jegyesem képbe került a számítástechnika, ami felér egy amerikai sikertörténettel, de ne szaladjunk elébe a dolgoknak.
Mind közül számomra a legkedvesebb munka a vízhordás volt, kombájnoktól porzó búzaföldek, gyere öcsi csapd bele az orrtörlődet!
Gondtalan évek.
2007 nyarán, miután Bánkra költöztünk, első dolgunk volt jól érezni magunkat. Mondjuk ebben jók vagyunk, bárhol képesek vagyunk kikapcsolódni, de Bánknál jobb helyet keresve sem találhat az ember. Első nap, mivel még minden bútorunk, és berendezési tárgyaink az udvaron voltak, dobozokban, így első utunk a Tengerszem fogadóba vezetett. Úgy jóllaktunk, mint a duda, szememmel pásztáztam az éttermet, hogy biztos van valahol egy pamlag, ami lágyan álomba ringat így ebéd után. Rögtön igénybe vettük a bánki tavat is, kellemesen felfrissültünk a bútor fel, s lepakolások után. Este pedig a tószínpadhoz mentünk moziba, nagyon meglepődtünk rajta, hogy ilyen kicsi falu, s még is üzemeltetnek mozit. Komfortosan éreztük magunkat, berendezkedtünk.
A falu lelkésze hamarost megjelent a házunk előtt, maga előtt babakocsit tolva, invitált bennünket az evangélikus gyülekezetbe.
Hetek alatt körbe kirándultuk a Bánkot övező hegyeket. Tudom, hogy nem hegyek, de számomra, aki alföldi ember, még egy vekni kenyér is magasnak számít.
Bánkra költözésünk után a feleségem elhelyezkedett a régi munkahelyén, a zeneiskolában, furulyásokat, fuvolásokat oktat a mai napig. Nekem nem ment ilyen gördülékenyen, hónapokig nem volt munkám, nem ismertem a helybéli embereket, s ők sem engem, így nem is kerestek. 2008 tavaszán már rendesen megijedtem, hogy ez az állapot stagnálni fog, s elkezdtem kutakodni munkahely után, végszükség esetére. 50 kilométeres körzetben csak két állást találtam, de már mindkettőt betöltötték. Favágó, és segédmunkás a csempegyárban, havi br. 75 küvecsért, utólag már örülök neki, hogy szóba sem álltak velem, így ösztönözve voltam, hogy sült galamb várása helyett cselekedjek. Kerékpárral jártam a falvakat, s házi készítésű plakátjaimmal próbáltam felhívni magamra a figyelmet, eleinte nem sok sikerrel. De ne szaladjunk elébe a dolgoknak.
2007. június közepén már tudtuk, hogy Bánkra fogunk költözni, így volt a számítógépen egy „Bánkon megvalósítandó ötletek” c. dokumentum. Teljesen lázban voltam, ha valami eszembe jutott leírtam, s továbbgondoltam. Arra nem gondoltam, hogy miként lehet megvalósítani, az nem rám tartozik, nem az én dolgom kitalálni. Év végére 3-4 oldalasra duzzadtak az ötletek, de még nem osztottam meg senkivel, sőt egyre több estét töltöttem egy üveg bor, zene, és a klaviatúrám társaságában. A téli esték a legrosszabbak, még az asszony sem tudott megvigasztalni, nehezen viselem a hideget, és az eseménytelenséget. Egyik hideg nap után csak egy másik hideg nap jöhet, vagy egy még hidegebb.
Elfogytak az ötleteim, csak fűtöttem, és az orromat sem dugtam ki a házból.
Végre eljött a tavasz, egyre többen kerestek munkából kifolyólag, volt, hogy nem tudtak fizetni csak krumplival, kolbásszal, vagy borral, belementem mindenbe, nem volt választásom. Szükségem volt rá, hogy megismerjenek, tudjanak rólam, minden jó szó, amit másoknak elmondtak felőlem, aranyat ért. Volt egy emlékezetes esetem, nagyon kedves kis történet, gyorsan elmesélem.
Egy falubéli hölgy szólt, hogy nézzek meg két számítógépet, amit rokonoktól kapott. Mindkettő korabeli Macintosh gép volt, múzeumba való, 1995-ből. A jelenlegi elvárásoknak nem tudott megfelelni a kettő együttvéve sem. Német nyelvű operációs rendszer volt rajta, s kérték, hogy rakjak rá magyart. Sehogy sem tudtam megoldani, így az a ritka helyzet fordult elő, hogy kezeimet széttárva adósuk maradtam. Eleve megtisztelő, ha valaki hozzám fordul a problémájával, minden egyes ember, munka szívügyem, a lehető legjobbat szeretném kihozni mindenből. Furdalt is a lelkiismeret, hogy szegény asszony, a fiának szerette volna, hogy legyen, kicsit haladjon a korral. Kapóra jött, hogy egy diósjenői család fejleszteni szeretett volna, s itt hagyták nálam a régi gépüket, hogy tegyek vele, amit akarok. A könyvtárból mellékeltem hozzá egy régi monitort, és lőn. Megpakoltam filmekkel, zenével. Nem győztek hálálkodni, már nekem volt kellemetlen, úgy örültek a számítógépnek. Másnap a hölgy két hatalmas tálca süteménnyel rukkolt elő, szépen letakarva tiszta konyharuhával, még melegében. Nem is adhatta volna jobbkor, épp vendégek jöttek Pestről, megnyalták a tíz ujjukat utána.
De ha már itt tartunk, akkor az említett hölggyel van egy másik aranyos történetünk. Azért a többszemélyes, mert a feleségemmel esett meg, s ennek kapcsán, muszáj vagyok felfedni a hölgy kilétét. Az úgy volt, hogy a nejem lement vásárolni az abc-be.
Konkrétan bent volt Maczó Ani is, a pénztárnál fizetett. A nejemmel már köszönő viszonyban voltak, velem is, mert egyszer közösen pucoltuk a krumplit az egyházi találkozóra. Szóval megy be a nejem, s tisztelettudóan köszön Maczó Aninak, hogy jó napot kívánok! Erre a pénztáros Zsuzsa elkerekedett szemekkel felelősségre vonta a nejemet, hogy te magázod a Maczó Anit? Hát ez a Maczó Ani! Emelte fel a két kezét nyomatékosan, s értetlenül…
A nejem kételkedik benne, hogy a jelenet leírva ugyanaz, mint ott, és akkor élőben.
Még a budapesti lelkészünk mondta egyszer, ahogy ültünk a parkban, s látott egy kisdedet, akit az édesanyja tartott a karjaiban, hogy egy csecsemő az anyja ölében van a legnagyobb biztonságban.
Ez a mondata nagyon megragadt bennem, mert akkor ugyan nem értettem miért mondja nekem, de később megértettem. Isten olyan szívet adott a szülőknek, de főleg az édesanyának, hogy mindentől óvja gyermekét, szerető, törődő, gondoskodó szívvel ajándékozta meg az anyát. Ahogy egy házra ránézve gondolhatunk az építőjére, az alaposságára, úgy egy édesanyát látva, aki gyermekét az ölében tartva ül egy padon, gondolhatunk Istenre is, hogy valójában milyen akarattal van az emberhez.
Szintén a budapesti lelkészünk mondta egyszer, ahogy álltunk a sorban egy bevásárló központ pénztáránál, s egy 4-5 éves forma kisfiú toporzékolt, hogy anyúúúúú ezt akarok, azt akarok, vegyél nekem ezt, azt is vedd meeeeeg!!!!! A gyermeknek nem volt megtörve az akarata. Az anyukája nem anya, hanem szolga, mert a gyerek nagyon korán rájött, hogy a hisztivel bármit elér. Mivel az anyja kellemetlenül érzi magát, s fontos neki, hogy minél előbb abbahagyja a hangoskodást, így igyekszik meghajolni a gyermeke előtt, és kielégíteni minden kívánságát, csak hogy elcsöndesedjen.
A gyermek nem buta, egyszerűen csak gyermek, aki irányításra szorul. Nem pedig arra, hogy orránál fogva vezesse a saját anyját. Szóval egy idejében elhelyezett atyai, anyai pofontól még nem lett baja senkinek, legfeljebb az akarata sérült. Én ezt vallom, a volt lelkészem is osztja ezt a nézetet, a Bibliában is meg van írva:
Péld 23,13 ,14.
Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.
Hogy miért írtam le mindezeket? Miután Bánkra költöztünk, euforikus érzés lett rajtam úrrá: minden tetszett, minden jó volt, mindennek örültem, engem ugyan még senki nem látott szomorkodni.
Aztán jött a tél, s elbizonytalanodtam, elfáradtam Istent sürgetni, hogy adjad Uram, de már. Később megijedtem, elkezdtem rettegni, s igyekeztem megoldani a helyzetünket Isten nélkül, róla elfelejtkezve, tudomást sem véve, mintha nem Ő idézte volna elő számunkra a helyzetet. Mintha nem tudnám, hogy az akadályok nem azért vannak, hogy elbukjak, hanem azért, hogy Isten segítségét, munkálkodását megtapasztaljam.
Hiába toporzékolnék, hisztériáznék, hogy legyen így, legyen úgy, nem lesz, ahogy a nap sem kel fel korábban. Ugyan minden kívánságom teljesül, de csak úgy, ahogy hajnallik, ahogy a nap felkel. Lassan, fokozatosan, észrevétlenül, nem holmi hirtelen örömöt okozva, ami nyomtalanul múlik el. Hiába sürgettem volna a dolgokat, hiába hisztizek, toporzékolok, mindent a maga idejében kapok, s minden egyes várakozás egy jól irányzott atyai pofon, amire az embernek szüksége van minden stádiumban, ha gyermeknek bizonyul.
Isten gyermekének…
Mikor vendégek jönnek hozzánk, vagy hirtelen betoppan látogató, ügyfél, akkor igyekszem elrejteni előtte a szégyenérzetemet, hogy a házunk még félkész, de inkább negyed. Hogy itt is, ott is hiányosságok vannak, nem veszünk fel hitelt, kivárjuk. Úgy haladunk, ahogy a pénz befolyik. Nagy megkönnyebbülés, ha valaki nem megvetően néz végig rajtunk, hanem értékeli a türelmünket, kivárásunkat, s hogy két gyermeket nevelünk mellette. Nem váltunk el az első nehézség láttán, nincsenek kirohanásaink, alapvetően jól élünk. Sőt, aki betér hozzánk, irigyli, hogy milyen gyönyörű a környék, csak én gondolom mindig azt, hogy szégyellni való, mivel még nincs kész.
Hónapokkal ezelőtt kerestem egy házat, hogy a valaki hol lakik, s egy nő alattomosan a fülembe súgta, hogy menj végig, s ha jobb oldalt látod azt a házat, amelyik még nincs bepucolva (már évek óta), akkor helyben vagy. Mint valami boszorkány meséjében.
Nahhh azóta ez megragadt bennem, mi sem haladunk, minden négyzetméter csempe, és padlólap kivárása felér egy nevelő célzatú atyai pofonnal. Aztán az egyik asszony megnyugtatott, hogy oda se neki, nemrég még a tóba mostak a falusiak, meg mezítláb jártak, csak most divat ez a fene nagy flanc, hogy kinek van többje.
A nejem csodálkozva kérdezte, hogy apa, miért pont rád bízta a Polgi a Nemzeti Vágta szervezését Bánkról?
…, gondolom, mert mint valami gyötrő szúnyog a nyakára jártam, hogy építsünk rönkvárat, legyen a falunak kilátója, barlangja, vízesése, indián temetője, állatkertje, s más egyéb utópisztikus ötlet, amivel hol az utcán nyaggattam, hol a fagyisnál találtam meg. Valószínűleg ráunt, s ha már ennyire időzített bomba módjára viselkedtem, akkor ide adta a Nemzeti Vágtát.
Persze ez csak poén, nekem kézre áll, tetszik, mindig is én voltam a faliújság felelőse, a sok rossz gyerekkori vers most visszavág.
Egy bánki ember Budapesten.
Budapest? Bánk elővárosa.
Mindig is bánki voltam lélekben, már akkor ide vágytam, amikor valami megmagyarázhatatlan sóvárgás támadt a lelkemben, valami végleges utáni vágy, ami csak ideköltözésünk után teljesült/teljesül be. 100% deja vu. Mint egy korai álom, ami később látszik beigazolódni.
Ma megkérdezte tőlem egy férfi, hogy figyelj már! Mi az a guga?
A guga? Kérdeztem vissza...
Egy beteljesült álom.
A guga a becenevem, a gugányó rövidítése. Még Szigetszentmártonban laktunk, amikor késő éjjel hazaérve elkottyantottam magam a nejemnek, hogy gugányó. Ahogy megszületett a nagyobbik fiunk Levente, mindjárt gugázni kezdtük egymást. Én voltam a nagyguga, a nejem a középguga, a fiam a kisguga. A kisebbik fiam zavart okozott a felsorolásban, mert elfoglalta a kisguga helyét, de rename, átneveztük őt pinyógugára, mivel alagsorban laktunk.
Szóval még nem tudtam róla, hogy bánki ember leszek, de már úgy viselkedtem. Eleve készültem a falusi életre, nekem azt találták ki. Hiszen gyerekkoromban iskola előtt 4-5km-ert gyalogoltam két veder vízzel a tehenekhez. A rétre voltak kipányvázva, bőgtek, egészen extázisba voltak, hogy megjelentem a vízzel, hamar felszürcsölték az egész vederrel, egész nap a hőségben álltak, kitéve a tűző napnak. Sosem volt tőlem idegen a kétkezi munka, a kapálás, a kaszálás, kukoricatörés, aratás, disznóvágás, vízhordás.
Lélekben bánki emberként Budapesten laktam, s évről évre elvesztettem a türelmemet, a hitemet, hogy valaha is vidékre költözhetem a családommal.
Isten hozta Bánkon! Ön haza érkezett.
Azt lehet mondani, hogy minden a visszájára fordult. A Budapesten begyűjtött ősz hajszálak megálltak szaporodni, volt tér, ahová kiléphettem. Volt/van levegő, erdő, hegyek, emberek, hangulatok, ízek, ami ínyemre van. Eddig is azt vallottam, hogy szeretek élni, nem is panaszkodtam, most aztán végleg nincs okom rá, Isten az ölébe ültetett. Ha méltatlankodásra adnám a fejem, szerencsére ott van a nejem, aki hamar lehűt, s megkérdezi, hogy miben szenvedsz hiányt???
Enni van mit, bor is van az asztalon, két szép, s égetni való külyök, mi is megvagyunk, fejünk alatt a vánkosunk, van hová lehajtani a fejünk, egészségesek vagyunk. Kinek adatik meg eme gazdagság?
Ki egészséges egyszerre úgy, hogy van az életben társa, van a munkáját kire hagynia, van étele, s itala? Kinek örülnek, ha belép az ajtón? Kinek van üres hűtője, pénztárcája, szíve, amit Isten betölthet?
Emberek közt szeretnék élni, egy vederrel a kezemben átsétálni a szomszédhoz, ha látom betakarítás van. Elfogadni egy szívélyes pohár bort s elbeszélgetni. Este lavórban lemosakodni, a vánkost a fejem alá igazgatni és ha elhantolnak, akkor tudni, hogy „Itt nyugszik”. Valaki évek múlva rám talál, megkapál, ejt egy könnycseppet és tovább áll. Olyan vagyok, mint az elszáradt fűszál, kis idő és emlékezet se rólam.
A Bánki Folder egy havonta, kis példányszámban megjelenő helyi kiadvány dvd melléklettel. Bárki publikálhat bele, aki bánki lakos, a dvd mellékletre alkotó bánki emberek munkái kerülnek, vagy a velük készült riport. A Nemzeti Vágtára készült el az első szám.
folyt.köv.
Előre is bocs, ha nem válaszolok azonnal, 3 napig reggeltől-estig a Vágta korzón leszek, ha megtehetitek gyertek ki. Bánk 4B sátor.
