Az új Szojuz

Még a Shuttle-Mir küldetéseknél szembesült a NASA azzal a ténnyel, hogy a Szojuz-TM űrhajókba szigorú határok közötti méretű űrhajósok repülhetnek csak. A meghatározott határok:

- minimális magasság állva: 164 cm
- maximális magasság állva: 182 cm
- minimális magasság ülve: 80 cm
- maximális magasság ülve: 94 cm
- minimum testsúly: 56 kg
- maximális testsúly: 85 kg

Scott Parazynski 188 cm-es magasságával így kénytelen-kelletlen kirostálódott az oroszországi felkészülés alatt 1995-ben. Wendy Lawrence, egy másik jelölt még az Amerikában folyó orosz nyelvtanulásnál járt, mikor Parazynski eseténél kiderült, hogy az ő 160 centiméteres magassága is a Szojuzban való utazáshoz szükséges határokon kívül van – kettejük párosa a „túl magas, túl alacsony” becenévvel próbált a kellemetlen incidensen túllépni. A NASA finoman érdeklődött a gyártó Enyergija cégnél, hogy nem lenne-e lehetséges a határokat szélesebbre tolni, kisebb, illetve nagyobb méretű űrhajósok számára is lehetővé téve a Szojuzban való űrrepülést. Az Enyergija nekiállt a Szojuz-TM áttervezésének, ám financiális problémákba ütközött: a NASA nem akart pénzt adni az új Szojuz verzió fejlesztésére, noha áttételesen elég sokat fizetett már azért, hogy a Shuttle-Mir program terén űrhajósai az ex-szovjet űrállomásra látogathassanak. Az orosz űrprogram számára a NASA pénze jól jött, ám mindenki a másiktól várta, hogy az új űrhajóváltozat költségeit magára vállalja.

A Szojuz TMA-7 űrhajó – kívülről a TMA alváltozatot nem igazán lehet megkülönböztetni a TM-től

Emiatt persze nem is nagyon haladt a menet közben TMA nevet kapott változat fejlesztése, ahol a TM a Transzport (vagyis Szállító), illetve a Modernizált szavakat takarta, az A pedig az Antropometriát (embermérték), utalva a javított ergonómiára. Itt alapvetően a Visszatérő Modul változtatásai voltak napirenden, ide tartozott a nagyobb méretű Kazbek-UM ülések elhelyezése, amelyek miatt viszont az alattuk található csőhálózatot és más, ott elhelyezett rendszereket át kellett tervezni, hogy az ülések elférjenek. Ezek egyébként négy lépcsőben állítható ütközés-csillapítókon keresztül kapcsolódtak a modul aljához, amelyeket az űrhajós tömege alapján lehetett beállítani. Át kellett tervezni a műszerfalat, hogy kisebb méretű legyen, több helyet hagyva az űrhajósoknak a modulban való mozgáshoz, itt elsősorban arra kell gondolni, hogy a modul tetején az Orbitális Modulba vezető átjáróhoz könnyebben lehessen eljutni. Ezen kívül a Kaktusz-1V gamma-magasságmérőt egy modernebb 2V jelölésűre cserélték, illetve a hat szilárd hajtóanyagú, puha talajfogást biztosító fékezőhajtóműből kettőt lecseréltek három lépcsőben szabályozható teljesítményűre, hogy az űrhajósok (és a fedélzeten lévő visszahozott eszközök) tömegéhez igazodva a lehető legsimább földetérést biztosítsák.

A korai Neptunusz-ME műszerfal a két LCD kijelzővel (a kései TMA modellek a már sokkal több színnel operáló kijelzőkről azonosíthatóak)

A fejlesztések ezen vonala mellett viszont sor került még egy fontos változtatásra, a Szojuz-TM esetében a műszerfal (elnevezése: Neptunusz-M) is modernizálásra került, a Neptunusz-ME jelölésű műszerfal gyakorlatilag teljesen új alapokra helyezte az űrhajó vezérlését, két többfeladatú színes kijelző került elhelyezésre, ami sok extra lehetőséget nyújtott az űrhajó működtetése terén, illetve több információt lehetett így megosztani az űrhajósokkal. Noha a kijelző színes volt, bizonyos korlátok (sajnos arra nincs információ, hogy a grafikus kártyáé, avagy a kijelzőé) miatt a bal oldali (fedélzeti mérnök előtti) kijelzőn 8 színt tudtak megjeleníteni (a sárga, narancs, zöld illetve piros árnyalatait), míg a középen ülő parancsnok előtti kijelzőn a narancs 16 árnyalatát. A műszerfalban volt elhelyezve három x86 alapú mikroszámítógép, amelyből kettő a két kijelző és a hozzájuk tartozó beviteli eszközök (gombok) működtetéséért felelt, míg a harmadik az előbbi két számítógép és az űrhajó többi rendszere közötti adatforgalmat felügyelte (ha valakit érdekel erre megtalálható egy 2002-es (DOS alatt futó) gyakorló-szimulátor verziója a programnak). Mivel a jobb oldalon ülő űrhajós már sehogy sem tudta volna elérni a kezelőszerveket, ezért egy kábelen csatlakozó kis kezelőpanelt is kapott a Neptunus-ME, amely segítségével lehetett „távolról” kezelni a kijelzőt.

Ez egy 2010-es kép egy korai Szojuz-TMA szimulátorból, de jól látható a Neptunusz-ME műszerfal, illetve a jobb oldali űrhajós kezében a középső kijelző távvezérlője

Az 1990-es évek végén viszont úgy tűnt, hogy nem lesz semmi a TMA-ból, mivel az Enyergijának nem volt erőforrása hozzá, a Roszaviakoszmosz szintén nem tudott elkülöníteni pénzt, míg a NASA (noha az ő igényei miatt indult el a fejlesztés) már nem is nagyon számolt vele, mondván, hogy az űrrepülőgép, illetve a CRV mentőűrhajó mellett nekik igazából már nincs is szükségük a Szojuzra. Feltehetően az űrturizmus megjelenése, illetve a nemzetközi igények miatt végül mégis sikerült a pénzt előteremtenie az Enyergijának, így 2001-2002-re remény látszott arra, hogy az ISS-t hamarosan a TMA fogja kiszolgálni orosz oldalról. Ez menet közben a NASA számára is nagy könnyebbséget jelentett, lévén ugye a CRV programot kukázták, az új OSP űrrepülőgép-program pedig (akkori ütemtervek szerint) 2010 körül várható csak. Emiatt kénytelen-kelletlen be kellett látniuk, hogy még jó ideig a Szojuz-TMA fogja a mentőűrhajó szerepét betölteni, így valójában nagyon is kapóra jött, hogy közben életre hívták...

A módosítások miatt az űrhajósokra vonatkozó új határok eszerint változtak:
- minimális magasság állva: 150 cm
- maximális magasság állva: 190 cm
- minimális magasság ülve: 80 cm
- maximális magasság ülve: 99 cm
- minimum testsúly: 50 kg
- maximális testsúly: 95 kg

Azt is meg kell említeni viszont, hogy az Enyergia annyira pocsék anyagi helyzetben volt, hogy komolyan számolni kellett a lehetőséggel, hogy nem tudnak Progressz illetve Szojuz űrhajókat indítani az űrállomásra. A NASA-val közösen egy vészforgatókönyvet is kidolgoztak, mely szerint ha ez megtörténne, akkor az ISS ideiglenesen lakatlan lenne, és csak a bővítését célzó amerikai űrrepülőgép-utak ideje alatt lépne a fedélzetére űrhajós. Sem az amerikai, sem a többi űrügynökség nem örült volna, ha ez a forgatókönyv életbe lépne, ám azt sem szerették volna, ha felkészületlenül éri őket egy ilyen eshetőség...

A majdnem harmadik űrturista esete...

Lance Bass, Szergej Zaljotyin és De Winne, a Szojuz TMA-1 eredetileg tervezett induló személyzete

A Szojuz-TMA esetében már az első út is személyzettel lett végrehajtva, és a „szokásos”, mentőűrhajó-váltáskor egyben újabb űrturista felkészülés is zajlott. Ezúttal Lance Bass, az NSync együttes akkor 23 éves énekese egy valóságshow keretében kapott volna lehetőséget arra, hogy elfoglalja az egyik ülést. Érdekesség, hogy ha feljut az űrbe, a legfiatalabb űrhajós lehetett volna – emlékeztetőül, ezt a titulust (2019 elejéig legalábbis) German Tityov viseli, aki 25 évesen járt a világűrben a Vosztok-2 fedélzetén. A Szojuz TMA-1 parancsnoka Szergej Viktorovics Zaljotyin, a harmadik űrhajós pedig az európai ESA által szervezett, de Belgium által fizetett széken Frank De Winne fedélzeti mérnök lett. Bass útját 2002 februárjában jelentették be, ám a kiképzést csak 2002 nyarán kezdte meg Csillagvárosban, de a médiafelhajtás mellett az orosz Enyergija képviselői egyre hangosabban jelezték, hogy nem kapták meg a szerződésben szereplő előleget határidőre. Emiatt az ISS amerikai moduljainak kiképzőbázisához, a Johnson űrközponthoz való kiutazásban az Enyergija már semmiféle segítséget nem nyújtott Bassnek.

A fenti három űrhajós(-jelölt) a Johnson űrközpontban 2002 augusztus végén

A showműsor szervezői a NASA segítségét kérték, és meg is kapták, hogy folytathassa a felkészülést az Egyesült Államokban a TMA-1 másik két űrhajósával. Augusztus végén a Roszkoszmosz és az Enyergija vezetői már tényként kezelték, hogy Bass nem lesz rajta a TMA-1-en, és először azt nyilatkozták, hogy egy tárolórekesz fog a harmadik ülésen utazni, amiben plusz tudományos eszközöket visznek majd fel az űrállomásra. Majd szeptemberben aztán bejelentették, hogy Jurij Valentyinovics Loncsakov fedélzeti mérnök lesz a Szojuz harmadik űrhajósa. Hogy a történet még faramucibb legyen, közben Csillagvárosban beleegyeztek, hogy Bass folytathassa a kiképzését, sőt még az is szóba került, hogy az indításig hátralévő négy hét elég lehet a kiképzés befejezéséig és az űrhajós vizsga megszerzéséhez (vagyis Bass mindössze nagyjából két és fél hónapnyi képzés után megszerezhetné azt). Menet közben viszont már lassan elfogadásra került a tény, hogy az énekes nem lesz rajta az űrhajón, és állítólag a következő Szojuz-csere idején, a 2003 áprilisi repüléséről kezdtek el tárgyalni – amit viszont az Enyergija képviselői komolytalannak tekintettek.

Whitson a szójabab súlytalanságban való termesztésére vonatkozó kísérlet eredményét mutatja büszkén

Közben az űrállomás fedélzetén nekiállt az ötödik alapszemélyzet a tudományos munkának, illetve az űrállomás továbbépítésének. A tudományos munka terén hamarosan kellemetlen felfedezést tettek: a Destiny modulban frissen elhelyezett Mikrogravitációs Tudományos Kesztyűsbox nem működött megfelelően, nem lehetett megfelelő körülményeket teremteni a kívánt kísérletek elvégzéséhez benne. A Progressz M-46 június 29-én kikötött a Zvezdán, friss ellátmányt hozva az űrhajósoknak, de bedokkolás előtt egy sor tesztet hajtottak végre a Kursz automata kikötőrendszerrel. Az űrhajósok közben lassan nekikészültek az elkövetkezendő űrsétára: a Zvezda modulra 23 darab „pajzsot” kellett rögzíteni, amelyek távtartókon ülve az űrszeméttől és mikrometeoritoktól nyújtanak majd védelmet. Az első űrsétára Valerij Korzun és Peggy Whitson indult augusztus 16-án, és sikeresen rögzítették a pajzsokat.

Korzun rádióamatőrökkel veszi fel a kapcsolatot a Zarja fedélzetéről augusztus 27-én

Augusztus 26-án Korzun újabb űrsétára indul, ez esetben Trescsovval együtt, hogy az űrállomás külső részén új kapaszkodókat helyezzenek el, és kihelyezték a Kromka orosz anyagkísérleti panelt, amely a Zvezda hajtóműveiből kiáramló gáz hatásait rögzíti, illetve lecserélték a japán anyagkísérleti paneleket, amelyek a Zvezda burkolatán voltak. Szeptember 29-én a már távozott Progressz M-46 helyett érkezett a Progressz M1-9 teherűrhajó, a szokásos ellátmányadaggal.

Az STS-112 űrhajósai: Magnus, Wolf, Melroy, Ashby, Sellers és Jurcsihin

Az űrállomás következő eleme az S1 rácselem, amelyet az STS-112 úton az Atlantis vitt fel. Az út személyzete Jeffrey S. Ashby parancsnok, Pamela A. Melroy pilóta, valamint David A. Wolf, Sandra H. Magnus és Piers J. Sellers NASA űrhajósok, illetve a Roszaviakoszmosz részéről Fjodor Nyikolajevics Jurcsihin kozmonauta. Az űrrepülőgép október 7-én indult el a világűrbe, és három nappal később dokkolt be az űrállomásra.

Az STS-112 látogatóival kibővült űrállomás-személyzet

A dokkolás és a nyomáskiegyenlítés után Peggy Whitson megkérdezte Jeffrey Ashbyt, hogy hozott-e szalsza-szószt, ahogy kérte – Ashby igenlő válasza után „Rendben, akkor beengedünk” hangzott el üdvözlésként, ahogy kinyitották a zsilipajtót. Whitson nem egészen ok nélkül kérte az ételt – az űrállomás fedélzetén 8 napos élelmiszer-ciklusok voltak ekkoriban, vagyis összesen nyolcféle „menü” állt a személyzet rendelkezésére, amelyek jobbára dehidratált élelmiszerek voltak. Ezek ízvilága az űrhajósnő tapasztalatai szerint egyfelől eleve unalmasak voltak, másfelől a sűrű ismétlődés miatt hamar rá is untak – így érthető, hogy mennyire megörült az Atlantis űrhajósai által hozott változatosságnak...

Sellers és Jurcsihin a második űrséta előtt pózolnak

A következő napon az S1 rácstartó kiemelésére és a helyére illesztésére került sor, ezt Sandra Magnus és Whitson hajtotta végre a CanadArm2 robotkarokkal, miközben David Wolf és Piers Sellers beöltözve vártak a Quest zsilipmodulban. Indulni csak akkor indulhattak, ha az S1 már a helyére kerül, nehogy egy óvatlan mozdulat miatt esetleg veszélyeztetve legyen a testi épségük. Mikor a helyére került az S1 modul, Wolf és Sellers rögzítette azt, illetve összekötötték az S0 és az S1 közötti energia- és adatvezetékeit, illetve kihelyeztek egy antennát és több kamerát – valamint az S1-en „utazó” Személyzet és Felszerelés Szállító Segéd (Crew and Equipment Translation Aid, CETA) sínkocsi rögzítéseit kioldották. A CETA segítségével a rácstartókon végighúzódó, teljes kiépítésben 108,5 méter hosszú sínrendszeren lehet majd gyorsan és biztonságosan közlekedni.

Jurcsihin és Magnus az űrrepülőgép középső szintjén különféle tárolótáskákba merülve

Megbeszélés a Zvezda modulban

Másnap az űrhajósok az űrrepülőgépen érkezett ellátmányt (itt ismét ki kell emelni, hogy sok vizet) és tudományos eszközöket szállították át az űrállomásra, illetve kész tudományos eredményeket, valamint nem használt dolgokat vittek visszafelé. A feladatok között szerepelt proteinkristályok növesztése is, valamint nitrogén átpumpálása az űrrepülőgépről a Quest modul tartályaiba.

Korzun az űrséták közbeni feladata a fotózás volt – kamerákból nem volt hiánya...

Sellers és Wolf a harmadik űrséta közben, Földárnyékban dolgozva

Október 12-én került sor a második űrsétára, amikor az S1 és az S0 közötti ammónia (hűtőfolyadék) vezetékeket csatlakoztatták, felszereltek egy kamerát a Unity modulra, illetve kipróbálták a CETA sínkocsit, majd előkészítették a hűtőradiátorokat, amelyek az űrállomáson keletkező hulladékhőt a világűrbe sugározzák a kinyitásuk után. Másnap az űrhajósok újabb logisztikai és tudományos feladatokat hajtottak végre, miközben az űrrepülőgépről oxigént pumpáltak a Quest oxigéntartályaiba. A harmadik űrséta október 14-én indult, Seller és Wolf a Mobil Transzport sínkocsi rögzítéseit is kioldották, majd további kábeleket csatlakoztattak össze a rácselemek között, illetve a sínkocsik részére.

Melroy a Zvezda modulban

Az ISS kiépítettsége az STS-112 út után, kiemelve az S1 rácsegységet

Még másfél napot töltöttek el ezek után különféle tudományos kísérletekkel (növények termesztése, illetve többféle proteinkristály-növesztéssel kapcsolatos feladatok, továbbá Föld-megfigyelések), illetve még némi ellátmány-cserével foglalkoztak. Október 16-án az űrhajósok elköszöntek egymástól, és az Atlantis a lekapcsolódás után körberepülte az űrállomást, majd két nap múlva földet ért. Az űrállomás lakói visszatértek dolgos hétköznapjaikhoz - küzdelmes karbantartási feladatok az Elektron Oxigén-generátorral hónapok óta problémát jelentettek elődeiknek is, ehhez most még a futópad egyik görgőjét is ki kellett cserélniük.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!