Figyelem! ez csak egy mese, kitalált történet nincsen semmi valóság alapja!

Előzmény:

Este volt, éjszaka. Nem tudtam aludni. Nem a bánattól, nem a félelemtől.
Egyedül csak én nem bírtam aludni, még a Hold is aludt csak én nem. Nem megy az alvás, nem megy az élet. Egyszer csak más világban találtam magamat, ahol minden tökéletes volt. Akár a paradicsomban. Abban a világban nem volt se számítógép, se ehhez hasonlók. Csak egy erdő volt ott, és én. Egy álomba csöppentem bele, és csak akkor ébredhettem fel, ha megtaláltam a kiutat. Egyedül voltam, akár az ujjam. A fák jelentették a barátságot, az egyetlen társaságot. Felnéztem a magasba, láttam a szikrázó napot, és az égig érő fákat. A fákon apró majmok ugrándoztak. Egymást segítették, nyaldosták. Lenéztem a földre. Láttam a füvet, és a virágokon lévő apró harmatcseppeket. Úgy csillogtak, akár a gyémánt. De mégsem voltak olyan értékesek, mint egy gyémánt. Pedig sokkal, de sokkal szebbek voltak. Elmerengtem a természetben és egyszer csak észbe kaptam: emberek, mi mit csinálunk a saját élőhelyünkkel?
Nem becsüljük meg eléggé! Nem becsüljük meg az éltető napot, a tápláló földet, és a föld felbecsülhetetlen kincsét, a vizet. Olyan világban jártam, ahol minden tiszta volt. De csak álom volt (sajnos). Az óriási erdő végén volt egy folyó, amiben csillogó aranyhalak ugrándoztak, ide-oda cikáztak. A folyó olyan tiszta volt, mint a reggeli harmat, és úgy csillogott, akár egy gyémánt. A fehér felhők hirtelen feketévé változtak. Elkezdett esni az eső. Minden állat menedéket keresett az eső elől. A nagy eső elmosta a szép álmomat és én felébredtem. Reggel 6:00 óra lehetett. Feltettem magamnak a kérdést, álmodtam vagy valóság volt?
Nem-nem álmodtál, de nem is a valóság volt. Egyik sem, ilyen világ nem létezik sehol sem. Felkeltem bepakoltam a cókmókomat, és elindultam kikapcsolódni a természetbe. Lefeküdtem egy fa alá, és úgy tettem, mint álmomban. Nem volt olyan az élmény, mint ott. Nem volt olyan szép és látványos. A fák csak sírtak a virágok pedig még könnyezni sem tudtak a bánattól, hogy ilyen világban élünk. Mindenki csak magára gondol, és vajon mért?
Mert másra nem számíthat, csak magára. Nincs lelki társa vagy hasonlók, ő csak magára számíthat. Vajon mért akart sírni a virág?
Mert fél, hogy senki sem fogja őt meglocsolni.
Nem fogják őt soha, mert senkire sem számíthat, csak saját magára.
Az élet szép, de csak akkor, ha boldog vagy és jól érzed magad a bőrödben. De lehet az ellenkezője is. Gondoljunk csak bele, hány ember cserélne épp most veled?
Sok ember elhiheted, de amiről nem tudsz az nem is fájhat.
Vajon az a afrikai törzsben élő emberek miért boldogabbak, mint az Amerikában élő gyerekek?
Nekik nincs számítógépük, se hasonlók, mégis boldogok. Az amerikai gyerek, vagy akár a többi, soha sem boldog, mert mindig mást akar, az elérhetetlent.
Minden emberi lénynek vannak érzései, gondolatai, olyan nincs, hogy nincs!
A világ nem lesz jobb attól, hogy én ilyeneket írók, tegyük együtt mi jobbá, ha más nem fogja!

Újra feltettem magamnak a kérdést:
Felébredtem és álmodtam, de ugyan miről?
Az életről, a jövőről az emberiségről? Csupán mese volt az egész?
Magamnak mondogattam, valós ugyan nem volt, de volt benne igazság. Ha más nem teszi jobbá a világot, akkor majd én teszem jobbá!
Egyedül, elmegyek, és meg keresem minden bűn forrását, nem lesz könnyű, de nem lehetetten. Elhatározásom után elmentem világot járni, megnézni, azt, hogy más ember hogy él. Minden ember más, de mindegyiknek ugyan olyan a lelkük.
Láttam gyereket, szegényt, gazadagot, koldust, mindent, kivéve egy jótevőt. Ritka az ilyen manapság. Az est gyorsan közeledett, az eget gyorsan eltakarta a vastag fekete gomolygó fellök. Szaladtam haza, a nagy rohanás közben elestem, és már többé nem tudtam, hogy hova kerültem.
Egy nagy sötét zárt helyen voltam, ahol még a fénynek se volt útja. Hirtelen az ég, kettészakadt, a föld elkezdet alattam süllyedni.
Átestem a túlvilágba, ahol, nem volt se ég, se föld. Az ég, és a föld egy volt. Egy feketeség volt, és egy égig erő fákkal tarított erdő.
Mentem hát előre, kis idő után megláttam egy izzó vérrel teli folyót. A folyó vérző lelkek véréből táplálkozott, az volt a forrása.
Ott volt egy nagy három fejű kutya aki a partot őrizte. A kutya hatalmas volt, három feje volt, és a szemei vörös színben izzódtak, és az eltévedt lelkekből táplálkozott. Hirtelen mellém eveztet egy révész, s ezt mondta.
Üdvözöllek téged a túlvilágon ahol a pokol és a paradicsom kapuja van. Készen állsz életed legnagyobb útjára?
Igen készen állok, kérlek vezzes engem magához az ördöghöz!
Te hitetlen halandó, de lelked még az ördögnek sem kell! Oda, akárki nem kerülhet be.
Mi állt a keresztfádon?
Semmi, nem tudom, elestem és itt találtam magam.
Fiam, téged a Jóisten vezekelt ide?
Nem, én magam jöttem ide, hogy megküzdjek a minden rossz forrásával.
Jól van fiam, csak hogy tudd, nincs vissza út, nincs kivétel, isten legyen veled.
Áteveztünk együtt a túlparton. Egy nagy barlangba vezettet el, ahol holt lelkek alkotják az ég mennyezettét.
Itt volna a pokol kapuja, tovább már nem jöhetek veled, isten áldjon fiam!
Elindultam hát, ott volt egy csúf boszorkány.
Szervusz te gyerek, hát téged mi szél hozott ide?
Öreganyám, nem vagyok kisfiú, nem fogok sírni az anyukámért.
Nem vezekelt semmi, csupán csak nyaralni jöttem ide.
Ide?
Pont ide?
Igen ez talán oly meglepő volna?
Nem édes fiam, de csak, hogy tudd az ördög magam sérthetetlen.
Tudom én azt, jó anyám nem kell oktani engem.
Hejj de rossz szemtelen gyerek vagy te!
Látogasd meg a nővéremet, aki nem messze van innét.
Megyek hát anyó.
Megyek, csak ott van egy újabb boszorkány.
Szia, te szépfiú, láttam, hogy beszéltél a gonoszabb húgocskámmal.
Mindenki tudja, hogy én vagyok a gonoszabba a családban.
És természetesen én vagyok a szebb.
Bocsánat öreganyám, de maga oly szép teremtés, a poklok mélyén, de közelébe sem érhet a földi élet adta leányaival.
Sértegetni mersz fiacskám?
Anyó, én csak az igazat mondóm, de vegye aminek akarja.
Maga egy boszorkány, nagy szoknyával dús fekete hajjal, és gonosz vigyorgó mosollyal, és vonyító nevetéssel.
Jó lenne maga háziállatnak, anyó csak nem ő lenne az én kutyám szelleme?
Fiam, látom elárasztott a bor mámora, kérlek távozz.
Távozom anyó, haladok tovább.
Mentem tovább az alagút felé, míg egyszer csak elsötétedett minden, és hirtelen kiemelkedett a pokol bugyraiból a paradicsom.
Gyönyörű volt, akár egy álom, a fák zöldek voltak, a virágok örömükben mézet könnyeztek. A patakban tej folyt, a fákon pedig óriás gyümölcsök teremtek. A paradicsom közepén volt egy égig elő fa, ahol körülötte csak árnyék volt.
Ott nem nőtt se fű, se virág, se semmi más. A fán egy tündéri lány muzsikált a gyönyörű hárfáján, az arca olyan volt mint a reggeli harmat, a teste olyan volt, mint egy hajlékony nádszál, kecses volt, de volt tartása.
A haja olyan volt mint a selyem, minden fürtje felélt egy maréknyi gyémánttal. A hangja olyan volt mint a nimfák zenéje, lány volt és selymes. A lány hajában egy kék színű rózsa volt, ami felért a világ össze kincsével.
Meglátott a lány, és leszállt hozzám.
Szépfiú, mi dolgod van itt a paradicsomban?
A csodálkozástól meg sem mert szólalni, olyan tündéri volt.
Hát ízé semmi, csak jöttem, hogy meglátogassalak.
De aranyos vagy, gondolom te lehetsz az én szőke hercegem.
Igen hát én volnék és jöttem, hogy megmentselek!
És ugyan mitől?
Odajött hozzám és elmosolyodott, és nekem adta a kék rózsáját.
Olyan szép volt, hogy nem bírtam ki, megcsókoltam.
A dús tincsei eltűntek, a paradicsom elsüllyedt, és kiemelkedett maga a pokol.
Az ördög volt maga, álruhában.
Na te szőke herceg, jöttél, hogy megments?
Jöttem hát, veled vagy nélküled!
De bátor lurkó lehetsz, hát nem bánom küzdjünk meg!
Ha én nyerek akkor enyém lesz a lelked, örökké!
Jól van nem bánom, de ha én nyerek a földet békén hagyod, és azt a lányt nekem adod!
Jól van fiam küzdjünk meg!
Harcra fel!
Hirtelen az orrom előtt teremt egy tündér, aki azt mondta, nem nyerhetsz az ördög ellen, mivel ő mindig csal!

Csak nem időt kérsz?
Nem, harcoljunk.

Kő-papír-olló!

Nesze neked szépfiú itt mutatom neked a követ!
Ő meg ollót mutatott.

Vesztettél, háhá, még egy ilyen és enyém lesz a te lelked!

Kő-papír-olló!

Nesze neked szépfiú itt mutatom neked az ollót!ú

Ő meg papírt mutatott, de észrevette, hogy az ördög ollót mutatott mivel ő is csalt ezért én is csalni fogok, követ mutatok!

Micsoda?

Hogy nyerhettél, becsületesen csaltam!

Látod ördög, ezért olyan amilyen a világ, nyertem ellened, mennyi innét a szemem elől a pokol mély bugyraiban.

Az ígéret szép szó ha betartják úgy jó!

Ez igaz ám, de mivel én vagyok az ördög mért kéne ezt betartanom.

A fiú gyorsan elővett egy cetlin amin az ördög aláírása volt.

Ördög te beleegyeztél az aláírásoddal, hogy ha én nyerek megkapom azt amit akarok!

Micsoda, de én nem írtam alá semminek.

Ördög már megint hazudsz?

Az ördög most mondott először életében igazat, szégyenében elsüllyedt a földbe.

Hirtelen az egész pokol elkezdet összeomladozni, a föld megrepedt, az ég leszakadt, és én beestem a mélybe.

Hirtelen felébredtem, és egy lány szolt hozzám.

Felébredtél?

Mély alomba merültél és én mentettelek meg, elestél és én elvittelek a kórházba. Köszönöm, öröké hálás leszek ezért neked. Nem tartozok semmivel, én tartozom köszönettel, hogy megmentettél.

Én ugyan hol?

Egyet kacsintott a szemével, és én már minden világos lett abban a pillanatban.

Kimentem az utcára, és ott volt a paradicsom. Mindenütt virágok voltak, és mosolygó emberek, az volt maga a paradicsom, és az édenkert.

Bárcsak igaz lenne ez a történet...